• Laczai Veve

A kalapács a valóságomról álmodik

Csákány István egyéni, A kalapács álma című kiállítása egyaránt értelmezhető önálló elbeszélésként és következetes művészetének metanarratívájaként. A címadó installáció magába foglalja azokat a sarokpontokat, amelyekre eddigi munkássága is épült: a szocialista ideológiákat és azok történeti hatásait, a munka destruktív és konstruktív formáit, az emlékművek sajátosságaira reflektáló elemeket; mindazt, ami toposzként funkcionál a művész történeteiben.

A kalapács egyszerű tárgyból összetett értelmezési keretrendszerré alakul, közelíti egymáshoz az egészen eltérőnek tűnő fogalmakat, amelyek jelen vannak a galéria terében.

A körforgásban, amely a műtárgyak (és az azokban rejlő értelmezések) között bontakozik ki, végig jelen van a rejtett emberi, amely mozgásban tartja a tárgyakat és saját elképzelései szerint formálja azokat; így elevenednek meg azok a fogalmak, mint az építés, munka, emlékműállítás, s egyúttal mindezek ellentétei is.


Az árnyjáték, amely az első teremben kapott helyet, egy monumentális terepasztalból, kollázs-szerűen elrendezett (mű)tárgyakból, kifeszített vászonból és egy tükörből áll, amelyet Andreas Bolm hanginstallációja kísér. A vászon, amelyre az elrendezett tárgyak képei vetülnek, néhol hiányos; ugyanolyan fragmentált, mint az emlékezetünk – a figyelmünk vándorlásával önállóan kell kérdésekre és válaszokra lelnünk.

A vászon fényáteresztő, a galéria falai is megtelnek árnyképekkel, újabb és újabb rétegek rakódnak egymásra: barlangban vagyunk, Csákány azonban elvágja a köteleinket.

Az installáció részét képző tükör segítségével a misztérium elillan, hiszen bepillantást nyerünk a műbe, a néző szerepe pedig kulcsfontosságúvá válik, amint felmerül a kérdés, vajon miért látjuk mindezt. A megteremtett transzparencia nem csupán a szakralitást töri meg, amely történetileg a műalkotásokat övezi, egyértelműségével a közép-kelet-európai térség történetében uralkodó kaotikus és sokszor megmagyarázhatatlannak tűnő jelenségekkel is szembe száll. Csákány az ábrázolás vágya helyett a kollázs technikájához hűen egymástól egészen különböző típusú objektumokat rendez el, köztük korábbi műalkotásait, mint a Lelet, mely elemeire szedve a kiállítás több pontján megjelenik.

A kalapács álma, 2021

Ugyanazon műalkotás egy másik szögből kivetülő árnyéka a következő teremben is megjelenik: saját kontextusából kiragadott részletek sejlenek fel, módosítva ezzel a totálisnak vélt képet, amelyet az első terem installációjáról alkotunk. Az elszáradt borostyánágak és az azokat tartó vasszerkezetek a korábbi megélésünkhöz képest egy sokkal statikusabb konstellációt képeznek. Az új nézőpont felismerteti velünk az egyértelműt, hogy a jelen dinamikái a múltból erednek; így mind tanulni, mind építkezni abból lehet.

Az utolsó teremhez vezető átjáróban elhelyezett Lelet-darabra felkerülő műanyag levélke konceptuálisan és fizikailag is összeköti az árnyjátékot és a harmadik teremben kiállított alkotásokat. Az üvegajtó előtt elhelyezett mű mögött valódi növényeket látunk; a műtárgy rekontextualizálása ironikusnak tűnik, hiszen az emberivé tett természet hátteréül a valódi természet szolgál. A kiállítótérben elvétve megjelenő Lelet elemeire bontva elveszíti monumentalitását – talán ez az egyetlen módja annak, hogy ne uralja a teret és kerekedjen felül az új alkotásokon, a koncepción.

Csákány korábbi műveit alárendeli egymásnak és összeépíti a kiállítótérben, ezzel a gyakorlattal pedig az egyébként hiányzó emberit is bekapcsolja a körforgásba, amelyet a művei képviselnek és tartanak mozgásban. Felülírja saját művészetét, önmagával kezdi a bontást, emlékmű helyett eleven műveket hoz létre.

A harmadik teremben a profán és szakrális közti űrbe illeszkedik Bruce Nauman 1966-os Untitled (Hand Circle) című munkájának parafrázisa: a szexuális utalás és a kézlenyomat azonos, azonban Csákány kézfejei élettelenek, az installálás módjával pedig (halotti) koszorúvá lényegül át az alkotás. Suspended című fametszete és akrilfestménye az eszmék elmúlásának pillanatát rögzíti, a címmel (Felfüggesztve) pedig az ideológiák fluktuációjára utal: sosem tűnnek el véglegesen, csak kis időre megszűnnek az előtérben munkálkodni, amíg új apparátusok alakulnak meg, melyek aztán létrejöttük pillanatától fogva magunkban hordozzák azokat. A fametszet Raoul Wallenberg svéd diplomata szobrának átadás előtti lebontását és elszállítását ábrázolja. Az elvetett emlék mementóját évekkel később, új címmel és eredeti funkciójától megfosztva állították fel Debrecenben. Az ideológiai és politikai döntéseknek kiszolgáltatott köztéri- és emlékműszobrászat sorsa, hogy jelentésében folytonosan változzon, mintha ez lenne az egyetlen esélye arra, hogy valóban emlékeztessen valamire.


A statikus plasztikákkal mozgásba hozott képzeletünket szólítja meg a tér egy kiugró pontján kiállított beton kalapácsszobor, az Ismeretlen eredet is, amely aztán a terem egy másik pontján kivetített képében is megjelenik – az első árnyjátékhoz hasonlóan. A köré helyezett fákhoz és tárgyakhoz képest aránytalanul nagy monumentum alatt ezúttal is barlangszerű, üreges föld és különböző kisplasztikák láthatók, a tájban azonban már nem jelennek meg valódi tárgyak, képzeletünkkel már csak a sziluettjeiket érinthetjük.

Az emeleten látható művek az emlékezethez kapcsolódnak, amelynek szubjektivitására hívja fel a figyelmünket a tér közepén elhelyezett hullámos, foltos drapéria, a Mirrow. A képmásunktól megfosztó tükör funkciója, hogy ne láthassuk viszont önmagunkat és a környezetünket: a generált zavarodottság modellezi, hogy a jelenben zajló folyamatok sosem érthetők meg a múlt ismerete nélkül. Idővel, a visszatekintés során, múlttá átlényegülve foghatók meg igazán, mint ahogy a műtárgyak közötti dinamikák is azok alapos ismeretével válnak befogadhatóvá. A munka újabb aspektusa az idő és energia, amelyet a látogatók Csákány életművének és egyéni keretrendszerének megismerésére fordítanak – a művészeti munka és a befogadói erőfeszítés játéka pedig a felismerést meghaladva megértéshez vezet.

A kiállítást elemeire bontva a látogató a saját emlékezetkultúrájának megfelelően alkothatja meg saját elbeszélését, Csákány nem hirdet monopóliumot a történetmesélés felett. Univerzális válaszok és klisék helyett lehetőséget ad arra, hogy mindenki érvényessé tegye saját maga számára; mint egy álomban, tértől és időtől függetlenül.


Laczai Veve

0 comments

Recent Posts

See All