• Schell Réka

A négy fal között


Sokáig éltünk négy fal között az elmúlt néhány évben… de talán nem csak a közelmúltban, talán az ember alapélménye a négy fal közötti lét, a fizikai és lelki bezártság. Koller Margit ennek a kettős érzésnek adott hangot a mestermű-munkájában, melyet igazán szokatlan helyen mutatott be: nem galériában, nem kiállítótérben, hanem a saját műtermében, a legszemélyesebb terében.


 

Koller Margit eredetileg egy lakásgalériában, a Danka Zsófia-Simon Márton páros vezette Négyszoba Galériában tervezte fölállítani a művet, azonban a fiatal, progresszív művészek alkotásainak helyet adó tér körülbelül egy évvel ezelőtt bezárt.


„A négy fal között c. mestermű-kiállítást a saját (alkotói) teremben, a padlásműtermemben építettem fel, mint a bezártság és korlátozottság, szorongás, befelé nézés és kifelé vágyakozás aktuális és személyes helyzetjelentését.”

– fedte föl az új koncepciót az alkotó.


A felújított, de szigetelés hiányában még hűvös padlástérbe egy szűk és magas falépcsőn vezet föl az út, így a szemlélődő már a munka megpillantása előtt bevonódik a zárt, ugyanakkor időtlenséget hordozó térbe. Az installáció első állomása egy zúgó erdő kopasz fáinak a falra vetített képe, amely békés, nyugodt tájat hivatott a látogató elé idézni a csöndes térben, ám amikor fölharsan egy távoli láncfűrész robaja, az addig belsőnek, személyesnek hitt tér kitágul, és a szabadulás vágyát kelti a nézőben. Menekülést a váratlantól, kiutat az ismeretlenből, a természetellenesből.


fotó: Kocsi Olga

Amikor a természetes mesterséges közegbe kerül, elkerülhetetlen, hogy azonnali változások keletkezzenek rajta. Így a susogó fák képe is megtörik a falat támasztó két féloszlopon, a vetített képet pedig a ház tartógerendái övezik, egyfajta emberi közbeavatkozás eredményeként egyszerre kitágítva az erdő fogalmát, ugyanakkor be is szűkítve azt egy nem természetes térbe.


A videótól elfordulva egy elemeire hajtott acéltükörben nézhet szembe magával a szemlélődő, az erdő fáival a háta mögött. A tükör síkba is kiteríthető, azonban ebben a térben mégis egy absztrakt térbeli formaként, amorf geometriaként töri meg a fényt. A felület polírozott acélfragmentumaiban soha nem láthatja meg magát egészen az ember. Mindig csak egy homályos töredéket fedezhet föl a testéből, szembesülve saját széttagoltságával, esetlegességével. Az acéltükör egyfajta átjáróként funkcionál a természeteset mesterségessel, az egészet széttagolttal, a szabadságot bezártsággal összekötve.



Továbbhaladva ismét egy természetes motívum tűnik föl, a ház udvarán álló nyárfa, amely egy lightboxban mutatja meg folyamatosan változó külalakját: hol levelekkel, hol azok nélkül, hol fényben, hol sötétben. A fa nem törődik a külvilággal, annak történéseitől függetlenül fotoszintetizál, ezzel együtt pedig kérdéseket vet föl, mégpedig a művész szerepvállalását illetően. Mennyire vesz részt a társadalmi kérdésekben? Állást foglal-e vagy elhatárolja magát tőlük? Felelőssége-e, hogy szociális, politikai problémákkal foglalkozzon, vagy megteheti, hogy kivonja magát mindebből, és mint a nyárfa, önmagában egzisztál – más szóval elefántcsont-toronyba zárkózik? Melyik a helyes döntés, van-e helyes döntés egyáltalán és lehet-e ítéletet alkotni a művészről?



Koller Margit így foglal állást a kérdésben:


„A figyelmem a téridőről való békés, filozofikus elmélkedésről az individuális és közösségi cselekvés aktuális és lokális lehetőségeire terelődött, mivel úgy érzem, mit sem ér a felszabadult tudatállapot, ha beszorulunk vele a négy fal közé. Ha csak ott lehetünk szabadok.”

A művész ezen environmentjének esetében természetesen nem beszélhetünk aktivizmusról, politikai szerepvállalásról. Egész egyszerűen arról van szó, hogy azt a kicsit, amit ő személyesen tehet, azt megteszi: gyógynövény- és fűszerpalántákat nevel egy fóliasátor alatt, és odaadjándékozza ezeket a látogató közönségnek. Túlmutatnak a padlástéren, hiszen amint a néző elviszi őket a házból, az alkotás kilép a négy fal közül, a néző pedig a szerepéből. Már nem néző többé, hanem valaki, akire rábíztak egy életet – résztvevővé válik.



Idő és tér, szabadság és korlátozottság, ajtók nyitása és zárása, falak mobilis flexibilitása és törékenysége kerül szembe az installációban és omlik le abban a pillanatban, amikor a művész átadja a pici palántát. A növény sorsa pedig innentől kezdve már egy sokkal nagyobb dimenzió része: a személyes és a kollektív tér találkozásáé.


fotó: Kocsi Olga
 

A Műterem rovat továbbra is várja online bemutatásra is szánt alkotások fotódokumentációját (rövid leírással és technikai adatokkal), illetve írókedvű hallgatótársaink jelentkezését a kepzo.art@gmail.com e-mail címen. A beküldött munkák bekerülnek adatbázisunkba, amelyből válogatunk, és értesítünk, ha aktuálissá válik a bemutatásuk.

0 comments

Recent Posts

See All