Jobban belegondolva viszont ki más tudhatná jobban, mint saját magam, hogy mi megy végbe az agyamban egy-egy munkám előtt, hogy mit váltott ki belőlem a készítése közben és utána. Így hát itt tartunk, összegyűjtöttem nektek pár összefüggő munkámat, amelyekre büszke vagyok, és beavatlak titeket a történeteikbe.

Bizonyos módon úgy gondolom, hogy az összes rajzom egy önarckép, és bár az arcok, amelyek megjelennek a rajzaimon, nem mindig a sajátjaim, az az érzés, hogy visszatérek a képeimből, minden bizonnyal fontos eleme a saját pszichémnek. A karaktereim természetesen semmi mások, csak illúziók, amelyeket magam teremtek meg a papíron.

Képeket alkotok, nem pedig a valóságot, akármennyire is valóságosak nekem (hiszen az én agyamból valók), elképzelhetetlen, hogy másnak is a sajátja legyen az én emlékezetem.

Úgy érzem, mindezt ki is használom a munkám során. Van bennem egy kissé morbid radar, amivel azt a befogadócsoportot célzom meg, akik bár nem ismerik a karaktereimet úgy, mint én, egy történetet teremtenek maguknak, amelyhez kötődhetnek és amelynek értelmezést adnak a saját nosztalgikus nézőpontjukból.

Ezt a „kisajátítás-érzést” kívánom elérni a többnyire monokróm színskálával, a felesleges, zavaró tényezők elhagyásával, hogy a nézőket segítsem egy olyan letisztult alappal, amelyre építve mindenkinek egyedi értelmezése lehet a képek mögöttes tartalmáról. Ám hiába játszom a karakterek öntudatra ébredésével, mindig lesznek olyan nézők, akiknek ezek a karakterek csak finom vonalak lesznek egy anyagon.

Tulajdonképpen ez az, ami a legfontosabb inspiráció és motiváció számomra. Az aktív érzelmi befogadása a nézőnek, amely egy olyan láthatatlan, de erős kapcsolatot alakít ki az emberek között, amelyhez nem szükséges fizikai kapcsolat vagy akár ismeretség. Ez az érzelmi reakció igen fontos a megértés folyamatában.

Az Érzelmi index c. sorozatom 10 különálló, de összetartozó hidegtűből áll. A művek alapját egy, már létező (IKEA-s) képkeret adta, amelyet egy kis csellel átalakítottam annak érdekében, hogy a kép két rétege eltávolodjon egymástól. A fizikai testeket ábrázoló hidegtű és az érzelmi index színes térképét mutató réteg között valószínűleg 0,5-1 cm lehet, mely éppen elég arra, hogy megvilágítás alatt a dúcba dörzsölt festék árnyékot vessen, ezzel elérve, hogy a kép bár nem mozog, mégis a mozgás pillanatát örökíti meg.

Annak ellenére, hogy az ábrázolt karakterek a fizikai tárgyon is együtt szerepelnek, a képek tartalma a közöttük lévő érzelmi kapcsolatra (melyet fentebb emlegettünk) fókuszál. Mindegyik kép saját, külön címmel rendelkezik, amely az adott pillanatra kivetülő érzelmi helyzetet ismerteti, mint a Szorongás, a Szégyen vagy a Boldogság.

Azokat a pillanatot választottam ki az emlékeim közül, amikor egyes szituációkban felülkerekedtek ezek az érzések, melyekből természetesen több van, mint amennyit ábrázoltam. Lehetséges, hogy a cím elolvasása előtt is felismerhetők és megnevezhetők ezek, sőt talán lesznek olyanok, akik a szereplőket is felismerik.

A Gerincferdülés c. képem különösen közel áll a szívemhez. Az online oktatás alatt készült, mikor jelentősen szűkült az inspiráló környezet hozzáférhetősége, így egy művész vagy magához fordul forrásként, vagy a referenciáihoz. A koncepció az elején még bennem sem fogalmazódott meg, egyszerűen vágytam az addig megélt furcsa és nevetséges pillanatok újra átélésére, melyeket megrögzötten gyűjtögettem telefonom galériájában.

Elkezdtem hát megörökíteni őket hétről hétre. Eközben alakult ki egy erős hátfájás, amely mintha direkt azért jött volna, hogy észrevegyem a kialakult sémát. Így állt össze a tizenkét csigolya a háti (thoracális) szakaszon a barátaimból, családtagjaimból és ismerőseimből.