• Schell Réka

Decaravaggizálás, avagy Keresztelő Szent János lefejezésének mai vonatkozásai

„A Diplomazija astuta egy felhívás arra, hogy megértsük önmagunkat, a világot és a benne elfoglalt helyünket; hogy elgondolkodjunk azon, kik vagyunk most kollektívaként, kik akarunk lenni, és kik lehetünk…” – Albert Marshall, a Máltai Művészeti Tanács elnöke


 

Az 59. Velencei Biennálé a „The Milk of Dreams” címet kapta, a szürrealista művész, Leonora Carrington könyvének nyomán. A Biennálé egyik fő helyszínén, az Arsenaléban áll a Máltai Pavilon, ahol idén különleges parafrázissal találkozhat a néző.


A Keith Sciberas és Jeffrey Uslip által kurált helyspecifikus installáció Arcangelo Sassolino, Giuseppe Schembri Bonaci és Brian Schembri triójának munkája révén jött létre. Az alkotás hihetetlen komplexitást hordoz magában, ugyanakkor mégis végtelenül egyszerű, azonnal befogadható – annak ellenére, hogy egy kifejezetten konceptuális műről van szó. Ha csak egyetlen mondatban szeretném megfogalmazni az alkotás lényegét, azt mondanám, hogy olyan élet-halál játékra hívja a befogadót, ahol a fény utat tör a sötétség hatalmasságának terében, időkaput nyitva a múlt, a jelen és a jövő konstans problémái között.



Az installáció első pillantásra is bámulatos, egyszerű, modern anyagokból és hangokból építkezik. Egy ketrecben egy nagy acélpanel és hét acélmedence áll, amelyekbe a mennyezetről izzó acélgolyók esnek, majd izzásuk a hideg vízzel érintkezve elalszik. Arcangelo Sassolino kinetikus installációjának középpontja – az acélpanel – 360 cm magas és 520 cm széles, pont mint az a vallettai Szent János oratóriumban található 1608-as Caravaggio-festmény, a Keresztelő Szent János lefejezése, amely az installáció kiindulópontját adja.


Caravaggio, Keresztelő Szent János lefejezése, 1608, Szent János oratórium, Valletta, Málta

A képen hét alak látható: elől Keresztelő Szent János és kivégzője, kicsit hátrébb Salomé és szolgálója, valamint a börtönőr, leghátul pedig a börtön ablakából kinéző két rab. A dinamikus, kora barokk festmény fény-árnyék kontrasztjai kihangsúlyozzák az előtérben zajló embertelen tettet. Keresztelő Szent János figurája még csak nem is tiltakozik az ellen, ami történik, csupán fájdalmasan tűri, ahogy hóhérja a földre nyomja.

Az alkotócsoport ezt a képet hozta be a Máltai Pavilon terébe, Diplomazija astuta (Cunning Diplomacy) címmel, mégpedig az eredeti festmény kompozicionális és tematikai motívumait felhasználva.


A vízzel teli acélmedencék az eredeti festmény figuráinak térbeli elhelyezkedését tükrözik (szó szerint is), így a vászon helyébe lépő üres acélpanel egyfajta reflektív felületként szolgál.

A medencékbe hulló acélgolyócskákat egy indukciós rendszer hevíti fel 1500°C-ig, gyakorlatilag azonnal megolvasztva azokat. Ahogy a golyók a vízzel érintkeznek, rögtön lehűlnek és eltűnnek a sötétségben. Sassolino installációja felszabadítja a fém anyagát szilárdságából, átértelmezi annak lehetséges létezését.


Az acélpanel másik oldalán Giuseppe Schembri Bonaci Fém és csönd című szöveges munkája rajzolódik ki, amely a Biblia nyelvein (illetve a legősibb fordítások nyelvén) arámul, héberül, görögül és latinul olvasható. Ezek mellett a máltai nyelv struktúrájára ható nyelvek, az olasz, az arab és az angol is feltűnnek. A szöveg különös alakzat formájában rajzolódik ki: az alkotó szívverésének szinusz ritmusos képében. Az idézetek Ezekiel próféta 37. könyvéből, illetve a 139. zsoltárból valók, a teremtett világ keletkezését éneklik meg: a logosz [1] megtestesül a fémen.



Az installáció zeneszerzőjének, Brian Schembri munkájának olyan művek képezik alapját, mint a Guido d’Arezzonak tulajdonított Ut queant laxis kezdetű gregorián ének, Carlo Diacono két himnusza és Charles Camilleri Missa Mundija. Az így megkomponált darab folyamatos párbeszédbe kerül a lehulló acélgolyók izzásának hangjával és csobbanásával.


A Diplomazija astuta kimondott célja, hogy felvegye a harcot a klímaváltozással (az installáció szén-dioxid-kibocsátását például minimalizálták) és hogy felhívja a figyelmet a világ gazdasági, politikai és társadalmi egyenlőtlenségeire. Ezeket mégsem nyíltan teszi. Sőt, olyannyira nem teszi nyíltan, hogy a Biennálé pavilonjait végigjárva felüdülés volt belépni a szakrálissá alakult térbe, ahol a nagypénteki templomi sötétség pislákoló gyertyalángjai idéződtek meg.



Az installáció megszenteli a jelenkor drámáját, az egyenlőtlenség, a klímakatasztrófa és a gazdasági válság problémáit, nem konkrétan róluk beszél, hanem mindezek gyökeréről. A modern és a bibliai ember léttapasztalatának az összefüggésein gondolkodtatja el a nézőt, vagyis végső soron azon, hogy ez a két élmény nem is különbözik annyira. Hiszen mindkettő alapja a teljes igazság ismeretének hiánya, az élettel nélkülözhetetlenül együtt járó szenvedés. Pilinszky szavaival élve, „a nagy drámák legmélyén mindig ott gurul – mint egy vasgolyó –, hogy menthetetlenül egyek vagyunk” [2].


Bár ő vassal és gurulással, nem acéllal és zuhanással példálózott, azt hiszem, hogy a Máltai Pavilon pontosan erről beszél: az elkerülhetetlen szenvedésben, Nagypéntek drámájában – melynek Keresztelő Szent János lefejezése válik a metaforájává – mindenki egy.


Ahogy a megváltásban is.


Schell Réka


 

A Máltai Pavilon angol nyelvű, online katalógusa ide kattintva érhető el.

A cikkben szereplők képek a Máltai Pavilon hivatalos oldaláról származnak.


Hivatkozások

[1] gr. szó, ige; bibliai értelemben Isten szava, a teremtő erejű kimondott ige, az Újszövetségben maga Jézus Krisztus (ld. Jn 1,1-18)

[2] Maár Gyula, Hűség a labirintushoz, Pilinszky János-portréfilm, 1978




0 comments

Recent Posts

See All