Emberváza
Képzősök képzősökről. Milyen munkák és projektek születnek a műtermekben?
A Műterem rovatban most Lengyel Viola (végzett, 2020, látványtervező szak) írását olvashatjátok Kautzky Sára (festő szak, Nemere Réka mesterosztály, negyedév) Valaki elment valahová című alkotásáról.
Kautzky Sára képein a váza szimbóluma köré fölfűzhető vizuális variációk elevenednek meg. Míg egyszer az archaikus formák mint a létfenntartás feltételei nehezednek a dolgos emberekre, máskor antropomorf entitásokként kelnek életre. A változatos sziluettjeik alapján könnyen azonosítható, dekoratív elemek hol sorba állítva, csoportokba rendezve, társaságban, hol magányosan ácsorogva jelennek meg. Ezek az élő, organikus formákként föltűnő kerámiák rejtik – vagy rejtették – az élet szubsztanciáját.
A váza egy befogadó, feminin tárgy, ami a bőséget és a halhatatlanságot jelképezi: a női jelleg miatt anyaméhhez hasonlatos. Ezzel párhuzamosan a halálra is utal, hiszen urnákba helyezik az elhunytak hamvait, ám ha ez az edény nőalakot formáz, az újjászületés lehetőségét is magában hordozza. Italáldozat bemutatásakor elengedhetetlen tárgy, erre példa Lagas uralkodójának, Gudeanak egyik i.e. XXII. században készített adoráns szobra.
Tárolóedény, tehát helyet ad a táplálékok elraktározásának, ahogyan a víznek és a bornak is. Előbbi gyakran a vázából fakad a hagyományos ábrázolásokon, az élet vize innen indulva teszi lehetővé a sarjadást.
Sára művein nem látunk bele a vázákba; a cipelő alakok kifejezhetik az előbb sorolt földi jók hiányát, így képbe hozzák a küzdelmet a természet elemeivel és saját pusztító hozzáállásunkkal. A szállító- és tárolóedények nélkül az emberiség nem fejlődhetett volna, ezekben hordjuk, raktározzuk a fizikai szükségleteink nagy részét, ezért ha kell fáradtsággal, nagy távokat áthidalva is magunkkal hordozzuk ezeket.
A geometrikus, jelzésszerű környezetbe ékelt vázasziluettek az ember allegóriájaként is értelmezhetőek – van, amikor meg is elevenednek: nyomon követhetünk egy-egy átalakulást, legyen az fizikális vagy transzcendentális. Ezt megfigyelhetjük a következő három alkotáson.
Ha kezet, lábat növesztenek, eszembe juttatják a különböző kultúrák figurális kerámiáit, vázáit. Ilyenekkel találkozhatunk például az ősi Peru emlékei közt, az ókori görögök archaikus művészetében és a hellenizmus időszakában is. Ezek a plasztikák a testet mint edényt jelenítik meg, párhuzamot vonva az agyagból gyúrt isteni vagy emberi forma és a hasonlóan készülő váza között.
Ám a leletek gyakran pontos, olvasható portrékat mintáznak, míg az itt tárgyalt képeken effajta identifikációval nem találkozhatunk. Sára csupán személytelen alakokat ábrázol, és ha végbemegy a váza-ember metamorfózis, akkor a legjellemzőbb rész, a fej, sematikus edény formájú marad – vagy éppen fordítva, az ember válik kerámiává és ezáltal beilleszkedik a terrakotta idomok közé. Ezek az irányok minden bizonnyal fölcserélhetők, a mindenkori néző az, aki önmagából kiindulva választani tud közülük.
A két főszereplő szimbiózisát legjobban az a mű mutatja meg, amelyen két léküthosz – ezt a jellegzetes, vékony nyakú, szájánál megvastagodó edényformát a mindennapi használatban és a temetkezési szertartásokon egyaránt olaj tárolására alkalmazták, bár különböző díszítménnyel – inverze jelenik meg az ülő alakon, és előtte vannak a beleilleszthető darabjai.
A kuporgó testhelyzet visszatérő motívum: hol a vázák hatalmasodnak a magányos figurák fölé, hol pont ezek sugallnak elveszettséget térképszerű hátterük utcáin. Ebből is látszik az előbb említett fölcserélhetőség; a bizonytalan viszonyok és eltérő helyzetek során két, egymásra utalt antropomorf lény segíti egymást.
Azáltal, hogy az ábrázolt dolgok anyagszerűségüket elvesztik, teljesen egységessé válnak, és a transzparens felületek kiemelik őket az anyagi világból. Vonalak és tónusok áthatásai egyaránt tetten érhetőek, de mivel nem konzekvensen transzparensek, hanem ez laponként, tárgyanként változó mértékű, így nem valami újat mutatnak, hanem tovább rétegzik a jelentést. Annak ellenére, hogy átláthatunk pár elemen, nem lehetünk benne biztosak, hogy tényleg beléjük látunk-e, vagy csak egyfajta szűrőként mutatják a mögöttük lévő, azonos jellegű részeket.
Az alkotó a váza szimbólumának ösztönös használata során az vízben hígított tus akvarellszerű esetlegességére építve és azt kihasználva hoz létre izgalmas felületeket az álló formátumú képeken. A sorozat darabjait sokféleképpen lehet csoportosítani, hiszen változatos környezetben, változatos figurák és motívumok kombinációit figyelhetjük meg. A könnyed, friss tusfestmények elgondolkodtatnak, letűnt korokat és emberi relációkat idéznek meg.
Lengyel Viola
Felhasznált irodalom:
Cooper, Jean C.: An illustrated encyclopaedia of traditional symbols. Thames and Hudson, London, 1982
Dräger, Lothar Dr.: Az ősi Peru. A Veszprém Megyei Múzeumok Igazgatóságának kiadványa, Tihany, 1975
Hoppál Mihály – Jankovics Marcell – Nagy András – Szemadám György: Jelképtár. Helikon Kiadó, Budapest, 1990
Pál József – Újvári Edit (szerk.): Szimbólumtár. Balassi Kiadó, Budapest, 1997
A Műterem rovat továbbra is várja online bemutatásra is szánt alkotások fotódokumentációját (rövid leírással és technikai adatokkal), illetve írókedvű hallgatótársaink jelentkezését a kepzoblog@gmail.com e-mail címen. A beküldött munkák bekerülnek adatbázisunkba, amelyből válogatunk és értesítünk, ha aktuálissá válik a bemutatásuk.