A gyermeki alkotások feltűnése, illetve szerepvállalása a művészetben megkérdőjelezhető. Kutatásomban a gyerekrajzok és a képzőművészet közötti viszonyrendszert vizsgálom, elsősorban egyéni alkotótevékenységeken keresztül.
„Játszó” emberként kulcsfontosságúnak tartom a kísérleti folyamatok beemelését egy olyan munkamódszerbe, amelyben a szabad önkifejezés kerül fókuszba.
Az elmúlt pár évben leginkább a családi és a személyes emlékezet feltérképezésével foglalkoztam, érdeklődésem a tér és idő transzparens rétegeinek az összefonódására koncentrálódik.
Különösen foglalkoztat a grafika és a szobrászat között húzódó falak lebontása, és vonalrendszerek megjelenítése, olyan módon, hogy azok ne a plasztikusság jegyeire törekedjenek, hanem síkszerűségüket megőrizve töltsék ki helyüket a térben.
A gyerekrajz spontaneitásából adódóan rendelkezhet művészi értékkel, ugyanakkor a tudatosság hiányában ez művészetnek nem nevezhető. Amint a tudatosság megjelenik, úgy az őszinteség elillan, az ösztönösség pedig eltűnik.
A Kirajzoltam című installációmban a személyes rajzi emlékeimben megjelenő ösztönösséget direkt módon használtam fel, majd egy központi, közösségi térben helyeztem el az elkészült vasszobraimat. Az installáció összesen kilenc figurát foglal magába, amelyekhez a négy éves koromig összegyűjtött rajzok egy részét használtam fel. Ezek közül válogattam ki a legjellegzetesebb kiskori sémákat, és a legáltalánosabb motívumokat vettem alapul a szobraimhoz, ilyen például a nap, a ház, a virág, az ember és a különböző állati lények.
A sorozat minden egyes darabjánál ugyanaz volt a konstrukció. A gubancos vonalhálókat belegravíroztam a formára vágott, lecsiszolt lemezekbe, majd a vaslapok egymásba csúsztatásával építettem fel az alakokat. Rögzítésüknél hegesztési műveletet alkalmaztam, a varratokat megtartva az esetlenség érzetét próbáltam kelteni, mint amikor a gyermek játszadozik a technokolos tubussal.
Gabelics Antal
A fémfigurák szokatlan, szürreális szituációkba kerülve lepték el az egyetem Dávid terét, és színes foltokból kinőve hívták fel magukra a figyelmet. Külső szemlélőként figyelhettem meg, hogyan érvényesülnek a közösségi térben, illetve milyen reakciókat váltanak ki az egyetem polgáraiból. Ezt látva érdekelne, hogyan tudnának egy „white cube” tértípushoz viszonyulni, és jövőbeli terveim között szerepel, hogy egy mesterséges, fehér környezetben mutathassam be őket.
A teljes ÚNKP beszámoló ezen a linken érhető el.
