Marlene Dumas arcokat és testeket fest. Először portréit ismertem – a szemekkel, amelyek beleégetik tekintetüket a néző retinájába, és a lehunyt szemeket, introvertált portréit. A meztelen, de sosem aktként megjelenített test olykor ég a vágytól, Shakespeare szonettjében például Vénuszé Adonisztól, egy vöröslő combjait széttáró nő előttünk maszturbál, máskor más vágyától szenvednek a pornóból kiemelt, kihasznált és (f)elhasznált testek – a kínt nem mutatja meg, csak a kitekert pózt, a kényszeredett felkínálkozást. Láthatjuk lányát terhesen, feltartott kezekkel vagy amazonként, nekünk háttal – tetőtől talpig, majd’ három méteres vásznon. Kiragadott részletek meredő mellbimbóról, vastagon kent rúzstól majszosan vicsorgó ajkak, csókok, sok csók. Esszém témájául azonban két olyan, 1988-ban megfestett testet választottam, amelyeket nem perzsel semmiféle szexualitás (legalábbis amikor e sorokat írom, még ezt hiszem) – hidegek, kihunytak.

Marlene Dumas: Waiting (for Meaning), 1988, olaj, 50 x 70 cm
A Kunsthalle zu Kiel gyűjteményében, a művész jóvoltából

Waiting (for Meaning) és Losing (Her Meaning) – Értelemre vár és Értelmét veszti. Már a fordítás lehetetlennek tűnik, hogy ne veszítsen értelméből a cím, nem is sikerül. Ahogy Dumas-tól megszokhattuk, semmi más nincs a kompozícióban, csak a kép alanya – környezetéből éppen csak annyit láttat, amiből kiderül, hogy milyen objektummal érintkezik a hús. A várakozó alak hanyatt fekszik egy megvetett ágyon, a hófehér dunnán a kicsit kékes, szénfekete (égett?) test úgy hever, mintha elalvás előtt álmodozna, vagy épp annyira nyomasztaná valami, hogy képtelen álmodni. Az elsőre ágynak tűnő tárgy jobban megnézve nem is puha, nem süpped bele a test (súlytalan?), a lepel alatt látszik is a sík felület éle. Az ágy ravatallá lett, mindenféle rituális díszlet és sallang vagy gyászolók nélkül. A halott egyedül van, de nem magányos, nyugodtan nyújtózik, mert nem élettelen. A fehér lepelhez simuló csupasz bőr pihen, kiterülve várakozik.

Marlene Dumas: Losing (Her Meaning), 1988, olaj, 50 x 70 cm
A Pinault Gyűjteményben, a művész jóvoltából
Peter Cox

A vesztes másik hasra vetve lebeg – telt karja, párnás háta és kerek fenekének hullámai márványos szigetként buknak ki a sima víztükörből. A víztömeg csonkította torzó művészettörténeti konnotációk sorát indítja el fantáziánkban – a sokak által megfestett lágy idomú fürdőző nőkből itt azonban csak egy maradt, a férfitekintet keretébe zárt pucér, pancsoló nők helyett csak egy, ő is hullamerev.

Viszont ha merev is, ki tudja miért, az egekbe kanonizált Apollo torzónak betudható, vagy valami mélyebb, perverz ösztön miatt, mégiscsak erotikus ez a test. Talán a libabőr teszi, a halálfélelmünk izgató?

Ennyin múlna, hogy van még mit várni vagy elvesztünk, így vesztettünk; hogy elmúló testünk arccal fel vagy le pihen? Illetve, hogy hason vagy háton fekszünk, hisz mindkét nő arctalan. Miért?

Ezek az első benyomásaim, érintetlenül bármi befolyástól, ezután keresem a két képet ihlető másik két képet – Dumas ritkán dolgozik modellekkel, festményei kiindulópontját vizuális archívumában keresi, amelyet maga épített művészettörténeti reprodukciókból, fényképekből, és a médiában kavargó képekből. A számomra kevésbé erotikus és ambivalens festmény, a Waiting (for Meaning) forrása az annál megosztóbb fényképész és rendező, David Hamilton felvétele, akit kamasz lányokról készített aktképei és pornófilmjei tettek híressé. Hamilton munkássága és a halálát megelőző botrányok számomra hátborzongatóak, ahogy hátborzongató az is, hogy mind maga Hamilton, mind kurátorok és még számos hang milyen eufemizált mondatokba burkolta azt, amit csinált. De szándékosan nem ragoznám tovább a forrást, bár lehetne, és rengeteg feszült kérdés van most bennem. Viszont nem szeretném ezeket Dumas festményeinek rovására feltenni, mert az viszont nem kérdés számomra, hogy mennyire etikus ilyen képeket kisajátítani, illetve hogy mennyire lehet Dumas képeit a forrásképek kontextusa nélkül értelmezni. Abszolút lehet sőt, általában ennek sokkal több értelme van.