• Schell Réka

Leibniz és a Zöld


A cikksorozatunk, melyben ukrán művészek munkáit tárgyaljuk, Lázár Ervin egyik közismert meséjéről kapta a címét, mely A Hétfejű Tündér gyűjteményben olvasható. A Kék meg a Sárga rövid történetéből megtudhatjuk, milyen az, amikor két festékpötty nem fér meg egy papírlapon.


Egyszer két festékpötty – egy kék meg egy sárga – egymás mellé esett a papírra. Egészen közel, a szélük összeért.

– Nem menne kicsit távolabb? – mondta ingerülten a Kék.

– Menjen maga – válaszolta a Sárga –, s különben is, talán köszönne!

Ezzel hátat is fordított volna, mert a Kéket parasztos színnek tartotta – csak hát ez a festékpöttyöknél nehéz ügy, mert sem odébb menni, sem hátat fordítani nemigen tudnak.


Nehéz erre a szövegrészletre csupán úgy reagálni, mintha egy egyszerű esti mesét olvasna az ember a gyerekének elalvás előtt, különösen itt és most. Félelmetesen korszerű és érvényes példázat a mai kontextusban.


Arról beszél, ami mindeddig lezajlott a történelem során, arról ami most is zajlik, és nem kizárt, hogy a jövő is hasonló eseményeket tartogat majd.

– Még hogy én köszönjek?! Egy Sárgának! – morgott fitymállóan a Kék, és bizonyára lebiggyesztette volna a szája szélét, ha lett volna neki.

– Talán csak nem azt akarja mondani, hogy nekem kellene előre köszönnöm?

– De azt. Ha nem látná, én a Kék vagyok!

– Engedje meg, hogy fölkacagjak – mondta gúnyosan a Sárga –, hiszen maga a legközönségesebb szín a világon, nem is lehet egy napon említeni velem… és legyen szíves, ne könyököljön az oldalamba.


A Kék és a Sárga megcáfolhatatlan emberi prototípusként jelenik meg a papíron. De tényleg ilyen lenne az ember? Pöffeszkedő, hataloméhes? Eredendően jó vagy gonosz? Gondoskodni akar a másikról vagy eltörölni őt az útból? Ráhagyatkozni a társára vagy kizsigerelni? Egyáltalán társának tekinti-e a másik embert vagy ellenségének? Érvényes-e Leibniz azon optimista tétele, mely szerint világunk a lehetséges világok legjobbika? Vagy a schopenhaueri pesszimizmusra hagyatkozva inkább úgy kell tekinteni a rá, mint a lehetséges világok legrosszabbikára?


– Először is maga könyököl az én oldalamba, másodszor pedig én színezem az eget, a tengert, a vizeket, a legszebb virágok kékek, és az emberi szemek közül is a kékek a legszebbek. Képzeljen el egy sárga szemű embert… brr… vagy sárga vizet! Egyáltalán, hogy mer megszólalni mellettem!

– Mindig tudtam, hogy nagyon közönséges, de hogy ennyire! Mégiscsak túlzás! Még hogy a kék virágok a legszebbek! Látott már maga kankalint? Meg őszi erdőt? Maga túl mohó. Beszínezi az egész eget meg a tengert, csupa kék mindenütt. Unalmas. Én mértéktartó vagyok, sohasem válok unalmassá… Kérem, ez mégiscsak disznóság, most már egészen belém mászik… Árnyalatokban rejtőzöm, kis foltokban jelenek meg. S egyébként is, ha nem tudná, én az Okker családból származom.


Leibniz, a kora felvilágosodás filozófusa Aquinói Szent Tamáshoz hasonlóan a vallás és a tudomány összehangolására törekedett. A teodíceájában feltett kérdés legnagyobb mélységében tapint rá Isten mibenlétére: miért van inkább valami, mint semmi, és ezzel együtt pedig miért van rossz a világban, ha Isten az abszolút tökéletes lény?


Válaszát a lex optimiben fogalmazza meg: mivel a létező világ Isten választásának az eredménye, ezért a lehetséges világok közül a legjobb kell legyen.

A világban keletkező rossznak három fajtáját különbözteti meg: a metafizikai, a fizikai és az erkölcsi rosszat.


A metafizikai rossz a végességet, a korlátozottságot, a léthiányt takarja, a fizikai rossz a szenvedést, a testi fájdalmat, az erkölcsi rossz pedig a bűnt, a szabad akaratból adódó helytelen döntés következményét. Ugyanakkor hozzáteszi, hogy mindez az rossz sokszor egy nagyobb jó forrása, s így a rossz a világ tökéletességét nem csökkenti, hanem növeli.


Isten és a rossz viszonyáról pedig úgy vélekedik a De causa Deiben (1710), hogy a világban nem azért van rossz, mert Isten teremtette, épp ellenkezőleg, Istenben különbözik a teremtő és a megengedő akarat. Ezért hozhat tökéletlen döntést a maga nemében tökéletesnek teremtett ember, és ennek a tökéletlen döntésnek eredménye a világban előforduló rossz.


– Okker?! Erre vág fel! Az is egy család? Az én őseim sokkal előkelőbbek, például sohasem lenne közülük senki olyan tolakodó, mint maga! Tudja meg, hogy én Ultramarin vagyok.

– Hah! – kezdte a replikát egy színészi felkiáltással a Sárga, akkor különben már rég összefolyt a két festékpötty, de nem volt ideje befejezni a mondatot, mert a kisfiú, akinek az ecsetjéről lehullottak, meglátta őket, és így szólt:

– Nicsak, milyen szép zöld pötty!


A Kék és a Sárga történetében beigazolódik Leibniz állítása. A papíron folydogáló rossz végül egy nagyobb jót eredményezett. Nem messze tőlünk persze nem csak festékpöttyök gyűrik egymást. De végül talán megférnek majd egy papírlapon…


0 comments

Recent Posts

See All