• Sarfenstein Ditta

Lépjünk át észlelésünk ajtaján – interjú Koller Margittal


Beszélgetésem Koller Margittal, akit ÚNKP dolgozatomban a Virtuális rekonstrukció a vizuális térben témakörben vizsgálok a szobrai mögött megbúvó belső világ, gondolatok, filozófiák kapcsán.


 

Az Ablak Prágára 2014-es a munkád volt az első videós térkiterjesző installációd, vagy már korábban is foglalkoztatott a valóság illuzionisztikus leképezésének a gondolata?


2014-ben utaztam ki Erasmussal Prágába, amikor a Sass Valéria-Szabó Ádám osztályra kerültem. Az Erasmus-ösztöndíj alatt nagyon intenzív korábban nem tapasztalt szabadságélményben volt részem, ekkor talált meg Hermann Hesse Sziddhárta című könyve, ami nagy hatással volt rám és hat azóta is:

„(...) a folyó egyszerre van ott mindenütt, az eredeténél és torkolatánál, a vízesésnél, a révnél, a duzzasztógátnál, a tengerben, fenn a hegyeken, egyszerre mindenütt, s hogy számára csak a jelen létezik, nem ismeri sem a múlt árnyékát, sem a jövő árnyékát. (…) Semmi sem volt, és semmi sem lesz majd; minden van, mindennek van magja, van jelenléte.”

Ekkor, negyedéves koromban készítettem el az Ablak Prágára című, első videóinstallációmat egy Fészek Galériában megszervezett osztálykiállításra. Egy Prágában videóra felvett utcajelenetet kimaszkolva, falra akasztott ablakkeretbe vetítve azt az illúziót keltettem, mintha ott nyílna egy tér. Az volt a célom, hogy egy nyitottabb tér és időélmény megtapasztalására hívjam a nézőt, egy olyan térre való rálátás biztosításával, ami nem ott és akkor van, hanem máshol. Nincs történet, nincs narratíva, csak az idő telik – ennek az egyszerűsége kiemeli a valahol másholba vágyás élményét.


Ablak Prágára, videóinstalláció, 2018

Nagy hatással volt rám, amikor egy brnói kiállításon találkoztam először olyan videóinstallációval, Petr Kratky egy munkájával, ami nem volt megvágva, hanem valós idővel operált. Egy zárt műalkotásban, mint például egy szoborban, a művészek igyekeznek megragadni az időben szerteágazó pillanatokat és egy pontba sűríteni azt. Nekem éppen ez tetszett a valós idejű, vágatlan mozgóképben, hogy nem célja a summázás. Megkérdőjelezi a műalkotás sűrített (ideális) ideje és a valós (aktuális) idő közti különbségtétel szükségességét.

A fiktív téralakításra való törekvés már negyedéves szobrászhallgató korodban, 2014-ben, az epreskerti Kálváriában kiállított Szegmens című munkádban is megmutatkozik. Már ekkor elkezdtél finoman játszani az emberi észlelés határaival.


Tulajdonképpen már 2012-ben kezdődött, amikor egyfajta szakrális útkereső időszakomban voltam, és szőttem kosárfonó fűzből egy nagy, spirál alaprajzú, messziről zikkuratot idéző építményt, aminek a Bábel címet adtam. Egy befelé magasodó, spirálalapú folyosóról van szó, aminek egy részéig be lehetett sétálni. Egyrészt a minimalisták léptékváltása és főleg Richard Serra művészete ihletett meg ennél a munkámnál, miközben az anyaghasználattal egyfajta hagyományőrzést is beemeltem a kosárfonás technikájának használatával. A spirál közepébe helyeztem egy kétméter magas led fénycsövet, aminek a fénye a fűz-fal raszterein keresztül szépen átszűrődött, ám teljes valójában a fényforrást nem lehetett megközelíteni.

Ekkoriban is már foglalkoztatott, hogy mi az, amit egyáltalán fel tudunk fogni a környező világunkból és mi az, amit csak közvetve tudunk érzékelni, és hogy minek a segítségével tudjuk nyitottabban szemlélni világunkat.

Tulajdonképpen ez volt az első nagyobb installációm, amit harmadéves koromban készítettem. Ennek elkészítése után jöttem rá arra, hogy az installációépítés vonz engem a legjobban, ez az az irány, ami felé szeretnék menni. Harmadévem után ezért is váltottam osztályt és választottam a Sass Valéria – Szabó Ádám mesterpárost, mert úgy éreztem, hogy e két mester szabadabban értelmezi a szobrászat fogalmát és éppen ez volt az, amire akkoriban szükségem volt.

A Szegmenst, első, fekete diófából faragott faszobromat pedig a Nagyatádi Művésztelepen kezdtem el készíten. Itt már tudatosan a térkiterjesztés felé indultam el helyspecifikus módon: az epreskerti Kálvária terére találtam ki az egész munkát, a kézzelfogható faszobrot virtuálisan meghosszabbító, formáit tükröződésben folytató elemekkel együtt.


Szegmens, helyspecifikus installáció, 2013

Központi elemei munkáidnak a (látszólag) architekturális elemek, különösen a nyílászárók. Nemcsak azért használtam ezt az átfogó fogalmat az ablak és ajtó kettősségére, mert mindkét térelválasztó egyaránt jelentős installációidnál, hanem azért is, mert úgy vélem, művészeted kontextusában átértékelődik a nyílás-záró fogalma. Nyitsz és zársz egyaránt például az Ablakomban más idők járnak című munkáddal.


Az ajtó és ablak motívumában leginkább a nyitás gesztusa, a kiterjesztés lehetősége fogott meg. Az Ablakomban más idők járnak c. munkámnál már továbbléptem az Ablak Prágára c. műhöz képest: itt ugyanaz a tér látható, amit a valódi ablakon keresztül is érzékelnénk (látnánk), csak több, egymással párhuzamos idősíkban megjelenítve. Kovalovszky Márta gondolatát idézve (mely a disszertációm nyitómondata is):

“A múlt, a jelen és a jövő között akadálytalanul ingázik az, aki megtapasztalta, hogy nemcsak a tér viszonylagos, de az idő is, szakaszai összekeverhetők, felcserélhetők.”[1].

Tulajdonképpen ez az, ami a legfontosabb számomra, és az Ablakomban más idők járnak óta az összes munkám erről szól (amit még Erasmus alatt találtam ki – menjetek mind Erasmusra!). Az expanzióról, az érzékelés kitágításáról. Hogy az idő nem csak lineárisan képzelhető el (egy irányba előre, a jövő felé, vagy hátra a múlt felé), hanem permanens módon is, egyfajta egyszerre párhuzamos jelenlétként. Ezen a kiterjesztett téridő mezőn összecsúszik a múlt, a jelen és a jövő, és egyszerre kezelhetővé válik. Ez elemi fontossággal bír számomra, mert onnantól, hogy ezt el tudjuk képzelni és át tudjuk élni, annak olyan felszabadító ereje van a tudatra, ami a cselekvésre is kihat: az elképzelés szabadsága kitágítja a cselekvés határait is.


Küszöb nélkül, helyspecifikus videóinstalláció (diplomamunka) 2015

Szerintem korlátozza az embereket, hogy ebben a lineáris és bekeretezett időszerkezet-felfogásban élik életüket (ráadásul „az idő pénz”). Ennek a fajta permanens időfelfogásnak a megélése tréningezhető, begyakorolható és egy sokkal felszabadultabb tudatállapothoz vezethet – erre szolgál a totális installáció, amivel kísérletezek. A lezárt tér és külön kezelt, objektív idő mellé próbálok olyan megtapasztalható tereket felépíteni, ahol ezeket széttöröm, kinyitom.


Ez a fajta téridő elgondolás pedig számomra ábrázolhatatlan a klasszikus szobrászat zárt műtárgy keretein belül, ezért indultam el a nyitott, performatív mű irányába. Az environment művészeten belül találtam meg azt a léptéket és interaktív szemléletet, amivel ki tudom fejezni azt, amit mondani szeretnék. Az a lépték ugyanis, amibe be lehet menni és ezáltal körbeveszi a befogadót, ott nem csak a szemeddel nézel, hanem egész testi észlelésed is aktivizálódik, ami egy teljesen más téridő élményt ad, mint az egy pontból észlelhető vagy körbejárható mű.


Megnyitó című műved nem csupán térjáték. A folyosó ajtajai az emlékezés életnagyságú rétegeit fedik fel, majd rejtik el. Síkban, egy sötét szobában vetítetted a fényes, ajtókkal szakaszolt állandóan változó folyosót. Nincs lehetőség a valóságos átjárhatóságra, inkább a kollektív emlékezésre hívod a nézőt: egy ajtó, valahonnan…


A Megnyitó című munkámban szereplő ajtók egymás után nyíltak, majd csukódtak a Labor Galéria falára virtuálisan, életnagyságban kivetítve. Ennek az előképe egy fából faragott ajtóm volt, ami több helyen is ki volt állítva és rendszeresen feszegették a látogatók, mert annyira szerették volna tudni, mi rejlik az ajtó mögött. Tulajdonképpen ez volt az, ami megihlette Megnyitó c. munkámat, az, hogy mindenkiben benne van a késztetés, hogy benézzen egy félig nyitott ajtó mögé. Ezt több kiállítási helyzetben is eljátszottam már, a Labor galériában a maga megfoghatatlansága okozza a konfliktust, mivel csak virtuálisan van kivetítve. Ezután sokszor visszatértem a nyitva lévő, átjárhatatlan ajtó motívumához.


Diplomamunkáddal (2015, Küszöb nélkül) összegzel, nem sűrítesz. Sőt, inkább letisztultabbá válik a kép, az emlékképek élesednek, konkretizálódnak, de mintha egy térbeli film főszereplőjévé válna az, aki belép és megkerüli a tükrözött ajtót: a valóság is megtükröződik. E mű kapcsán Bruce Naumban Going around The Corner Piece című munkáját hoznám fel, mint analógiát.


Sass Valéria mesteremmel beszélgettünk sokat a mű és a néző közti viszony kérdésköréről. A látogató általában passzívan nézi, szemléli a többnyire zárt műveket a kiállításokon.

A valóságban az ablakon keresztülnézünk, az ajtókon keresztüllépünk. Az én ajtóimon viszont nem lehet átmenni, inkább csak keresztülnézni lehet úgyanúgy, mint az ablakoknál.

Nagyon elkezdett foglalkoztatni az, hogy hogyan érhető el egy aktívabb befogadás előhívása a nézőből, vagyis a szemlélés helyett a részvétel aktusa? Ennek az első állomása volt tulajdonképpen a Küszöb nélkül. Az epreskerti III/6-os műterem bejárati ajtaját egy többszörösen összetett szimmetrikus rendszerben másoltam le és építettem fel életnagyságban az eredeti ajtóval szemben. Az ajtó-építmény egy-egy nyílásában pedig egy-egy videó ment: ugyanaz a tér múltbéli és a jelenbéli tükörképe, egymással párhuzamosan.


A valóságban az, hogy két idősíkot egyszerre, egy térben érzékeljünk, lehetetlen, ám a műalkotás virtuális terének esetében szimbolikusan lehetségessé válhat. Ez az a szabadság, amit vissza lehet vetíteni az emberre is. A műalkotás terében olyat tudunk létrehozni, amit a valóságban nem lehet ugyanúgy megtapasztalni. Ha engeded magad elképzelni – a munkáim esetében virtuálisan megtapasztalni – lehetetlen szituációkat, utána el tudsz képzelni az életedben is olyat, amit esetleg előtte nem mertél volna, képtelenségnek gondoltál volna. Az elképzelés felszabadítása, avagy az addig lehetetlennek hitt dolgok megvalósíthatóvá konvertálása pedig kihat a cselekvésre is.


Résnyire, 2014

Készülőben van egy igen kemény anyagú ajtód. Ez egy betonajtó lesz, ami újra résnyire van nyitva. Nagyon izgalmas volt nyáron látni a munkafolyamatot, ahogyan a mérnöki pontossággal kimért rajzi vázlatokból hogyan lett egy hatalmas, már-már megmozdíthatatlan ajtó.


Ez az új munkám köztérre fog kerülni Szigetmonostoron, az viszont még kérdéses, hogy pontosan hová. A művésztelep elején körbejártam a falut és minden, általam izgalmasnak talált ajtót lefotóztam. A lefotózott ajtók közül az egyik nagyon megtetszett és végül munkám annak a formai átírása lett, betonban. Nagyon fontos számomra, hogy hová fog kerülni pontosan, mert ez befolyásolja a jelentését is. Ez az ajtó a valahonnan valahová nyílásnak a kérdését feszegeti. Ráadásul még csak az sem biztos, hogy nyílik vagy csukódik. Igyekszem úgy címet adni, hogy ezt el lehessen dönteni, vagyis, hogy mindenki magában el tudja dönteni, hogy számára ez az átlépés lehetőségét kínálja fel, vagy a bezártság érzetét kelti.


Kik inspirálnak?


Nehéz lenne most minden inspirációmat felsorolni, mert sokat olvasok és próbálom követni a kapcsolódó nemzetközi irányzatokat is, így inkább arról beszélek, egyetemistaként mik inspiráltak. Abban, hogy rátaláljak erre a szemléletmódra magamnak, leginkább irodalmi eredetű inspirációim voltak. Vannak olyan szerzők ugyanis, akik hihetetlen plasztikusan lépnek ki a lineáris téridőből, a lineáris elbeszélésből, és szabadon játszanak ennek az összemosásával és kiterjesztésével. Ilyen Márquez, Kundera, Ottlik, talán ők voltak rám a legnagyobb hatással ilyen téren.


Képzőművészeket említve pedig, amikor az Ablakomban más idők járnak című munkámat készítettem, a Ludwig Múzeumban volt Ősz Gábor kiállítása, akinek akkoriban még nem ismertem a munkáit, de nagyon örülök, hogy felhívták rá a figyelmemet. Schaár Erzsébet munkássága már egész régóta lenyűgöz, szerintem alulértékelt művészről van szó, később pedig Rachel Whiteread vagy Do Ho Suh is nagy hatást gyakoroltak rám. Whitereadnek több ízben láttam munkáit Bécsben és Washingtonban is, Do Ho Suh-t is volt szerencsém megtekinteni Londonban és New Yorkban is. Még James Turrell volt az, akinek munkásságából sok ihletet merítettem, az, ahogyan meditatívan játszik a tér és az idő közös manipulálásával. Magyarok közül Szvet Tamás volt az, akinek a munkái nagy hatással voltak rám egyetemistaként, valamint Jovánovics György és Sass Valéria.


Mostanában pedig az építészet és performatív térképzés szobrászattal határos területe vonz legjobban, a disszertációmat is erről írtam, akik közül mondjuk megemlíthetem Richard Serra-t, Robert Morrist vagy a Kabakov házaspárt.


Mikor diákkorodban új médiumokkal foglalkozó művészek munkáiból nyertél inspirációt, vagy mikor elrugaszkodtál a hagyományos szobrászi technikáktól, nem érezted magadban azt, hogy amit csinálsz, az egy olyan vékony peremre fog kisodródni, hogy a szobrászat fogalmából már-már kiesik?


Arra lettem figyelmes, hogy a magyar szobrász közegben, akik nem a hagyományos szobrászati műfajban és eszköztárral szeretnének alkotni, azoknak külön erőfeszítéssel legitimizálniuk kell munkáikat, valahogyan ki kell magukat magyarázniuk – „ez hol szobrászat?” A szobrász közegnek ezt a hozzáállását rendkívül visszahúzónak találom.

Azt gondolom (Krauss után szabadon), hogy a kiterjesztett térbeli, performatív és installatív, nyitott műalkotásokat valóban felesleges szobrászatnak hívni – a szobrászatnak privilégiuma az, hogy a szobor az egy zárt mű.

Az viszont lényeges, hogy amennyiben egy eredetileg szobrász képzettségű művész készít environmentet vagy installációt, akkor a műve más gondolkodást fog tükrözni, mint mondjuk egy festőé vagy filmesé, és ez így nagyon izgalmas és legitim, sőt, előremutató. Én felvállaltan egy szobrászi gondolkodásból közelítem meg az alkotást és azt is kimondhatjuk, hogy – bár valóban nem szobrászat a maga tiszta definícióját tekintve, de – átitatja az egészet a szobrászi gondolkodás, ahogy a térről, vagy inkább a helyről és az adott helyből tapasztalható időbeliségről szólnak a műveim.


Három ajtó című, Fríz teremben kiállított munkáddal térbe emelsz egy új anyagot, a sűrű drótszövetet. Hermetikusan zárt közösségünkben vajon folyton ismétlődő eseményeket élünk át újra és újra? Ha igen, van-e még időnk arra, hogy beengedjük a levegőt? Ha van, hogyan nyissuk ki, ha az ajtónak már csak a megfoghatatlan, dimenziók nélküli vetületi képe maradt meg?


Pont ezért fontos tisztázni saját magunk előtt a téridő észlelésünket, sőt, felülírni a berögzött megszokásokat e téren. A Három ajtónál különböző téri minőségeket alkalmaztam, melyek egy közös environmentet alkottak egymással.


Három ajtó, installáció, 2018

A háromból az egyik ajtó egy fémszövetből varrt, zárt ajtó, egy zárt mű, aminek az időbelisége sűrítve van, csak a tere lett megnyitva virtuálisan az árnyékával. A második ajtó pusztán csak virtuális minőségében létezett, életnagyságban volt kivetítve egy többrétegű videófelvételként, amiket 1 éven át, több alkalom során vettem fel az ajtónyílásból. A harmadik ajtó pedig maga az igazi bejárati ajtó, ami a maga épített minőségében alapvetően ott áll, bemehetsz, kimehetsz rajta, kinyithatod, becsukhatod. A három ajtó így állt egymással párbeszédben: a nyitott és zárt mű, valamint a műalkotás és a valóság téridejének ütköztetésével játszottam, valamint a különböző téridőminőségekhez köthető tapasztalati és cselekvési lehetőségekkel.


Sarfenstein Ditta

Budapest, 2021. november 30.


 

[1] Kovalovszky Márta: Jovánovics György, Koncept és szobor, in Jovánovics, Corvina, 2004, 30-o.


A fenti interjú a beszélgetés szerkesztett kivonata. A teljes szöveg ezen a linken elérhető.


„Az Innovációs és Technológiai Minisztérium ÚNKP-21-... kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.”




0 comments

Recent Posts

See All