• Mészáros Mónika

Művészeti SNobriOty – Kiakasztó műalkotások nyomában

Elintézhetnénk ezt a soron következő cikket annyival, hogy Goya is megfestette a Fekete képek (1) című sorozatát. Azzal viszont, hogy e képzőművészeti shockrock alkotások bekerültek a Prado falai közé, és elérhetővé váltak a nyilvánosság számára, nem csak jelentőségük, de lényegük is megváltozott. Goya ugyanis először házának belső falaira festette sötét vízióit, nem számolva azzal, hogy nézői majd egyszer meghatódnak ezek láttán, sőt, rajongói lesznek. A Szaturnusz felfalja gyermekét című alkotásról például halomnyi könyv és tanulmány íródott, melyek többnyire annak moralizáló jellegét emelik ki. De mi van akkor, ha a Szaturnusz egy negatív önvallomás egy elborult elmétől, melynek a négy fal között, a Quinta del Sordo (2) magányos és félreeső helyiségében lenne a helye?


Francisco Goya: Szaturnusz felfalja gyermekét, a Fekete képek sorozat darabja, Prado, Madrid

De ez maradjon a későbbiek tárgya, és nézzük az alkotások jó oldalát: Goya festményei valóban szép, és szépre öregedett műremekek, melyek megalapozták korunk horror- és groteszk -művészetének létezését. És bár nehéz sokkolóbbat alkotni a Szaturnusz felfalja gyermekétnél, az alábbiakban négy olyan példát hozok fel, mely legalább megkísérli kiléptetni a nézőt komfortzónájából, még ha nem is egyértelműen tragédiára utalva.


A cél tehát hátrahagyni Goyát (na jó, nem teljesen) és megnézni, mi fog a torkán akadni azoknak, akik rossz porszívóként szívják magukba a mindenféle művészeti tartalmakat, és megvizsgálni, lehetséges-e egyáltalán még emészthetetlen művészeti tartalmat gyártani. Egy, már magasművészet-kompatibilis művészpáros, illetve a populáris kultúra perifériájáról érkező meg nem értett alkotó két-két alkotása kerül egymással párhuzamba, néhány laza, tematikus asszociáció mentén.


JAKE AND DINOS CHAPMAN – GREAT DEEDS AGAINST THE DEAD

VS. dZORAN ’ZOKI’ BIHAC – VIDEÓKLIP, MEIN TEIL – RAMMSTEIN


Francisco Goya: Nagy tettek! Halottak!, (Los Desastres de la guerra sorozat,1810-1820), utoljára kiállítva: Frist’s Art Museum


A Chapman fivérek maguk is nagy rajongói Goyának – egy szegény újságíróval még azt is elhitették, hogy elgondolkodtak vezetéknevük Goyára változtatásán (3). A művészpáros Gilbert és George provokátoriskolájába járt, viszont a polgárpukkasztás hagyományát összehasonlíthatatlanul durvább hangnemben tolják tovább. A Great Deeds Against the Dead egy Goya hommage: az eredeti alkotás az 1804-es francia-spanyol háborút és azt követő vérengző bosszúhadjáratot hivatott bemutatni.


Jake and Dinos Chapman: Great Deeds Against the Dead, 1994, Christie’s, London

Ha az eredeti alkotással kezdjük az analízist, valószínűleg feltűnik, hogy mennyire határozott morális értékrenddel rendelkezik a rézkarc-sorozat. Nehéz is lenne másképp gondolni pár megcsonkolt, halálában megalázott- és gyalázott katona láttán. Ezt támasztja alá a naturalista, mondjuk úgy, dokumentarista jellegű ábrázolásmód, mely semmit sem titkol el. Másrészt a műfaj is távol áll a heroikus emlékállítástól, bár feltételezhető, hogy nem mentes teljesen annak szándékától.


Nem óriási, véres és színes festmény született Goya keze alatt, hanem egy 15 x 20 cm méretű rézkarc – mintha azt állítaná: tessék, itt van minden feketén-fehéren, aztán döntsetek újra a háború mellett, ha mertek. A szándék Chapmanék esetében a morális felelősség szemléltetése helyett talán inkább egy durvára, de azért mókásra sikeredett élc, pálcatörés a közönség moralizálása és képmutatása felett.

Chapmanéknek amúgy sosem kellett a szomszédba menni a brutális képi megfogalmazásokért (lásd például az összenövesztett gyerekbábokat Zygotic Acceleration címen (4)), sem kellemetlen humorért (szerencsétlenkedő zombinácik a Fucking Heil sorozatban (5)), de amit itt csináltak, az a publikum nettó kiakasztása egy művészettörténeti asszociáció mentén. Goya hulláinak motívuma a rézkarc több százszorosára nagyítva, kiszínezve, 3D formátumban inkább tűnik pop objectnek, mint Goya hulláinak – főleg azért, mert egy arra botladozó kíváncsi szempár jobbára azt sem tudja, ki az a Jake és Dinos Chapman, nem hogy tudna ezekről a bizonyos halottakról eredeti kiadásban. Így hát az a lehetősége marad, hogy valami elvetemült kényszer nyomán elkezdi esztétizálni a csonkokat, mondjuk kompozíció és színválasztás mentén, vagy szörnyülködik egyet, vagy zavarában röhög és trollkodik és szelfizik egyet az Instagramon: #muveszet, #miageci. Chapmanéknek talán az lehetett a célja, hogy megtapsolhatatlanul zavarba ejtő műalkotást hozzanak létre. És ha ők volnának az egyetlenek, akik ilyen véresen komolyan veszik a művészetet, már bonthatnák is a pezsgőt – de ez koránt sincs így.


Chapmanék alkotását pont a galériatér teszi olyan kellemetlenné – mindenhol máshol halloweeni horrordekor benyomását keltené az installáció. A soron következő alkotás viszont pont annak köszönhetően sokkol, hogy széles(ebb) közönséghez jut el. Zoran ’Zoki’ Bihac neve talán keveseknek cseng ismerősen, nem egy meghatározó művészeti figura. Főleg azért nem, mert karrierje két részre oszlik: van egy reklám-körökben ismert Zoran Bihac, aki a Fantának, KFC-nek és hasonló multiknak forgat commercial spotokat, és van egy alteregója, akit Zokinak nevezett el, és aki elmondása szerint „olyasmit csinál, amit Zoran nem tehet meg (6); ez főként hardcore pornó és szélsőséges videoklipek forgatásában nyilvánul meg. Bihac a Rammstein ex-énekesével, Till Lindemannal találta meg a közös hangot és művészeti érdeklődést, és a rocksztár több klipjének produceri szerepét vállalta (ismertebbek ezek közül a Mein Herz Brennt, Rosenrot, vagy a későbbiekben a Knebel). A Mein Teil című videoklip Bihac egyik legmorbidabb alkotása.


Zoran ’Zoki’ Bihac: Rammstein 'Mein Teil' videóklipp (részlet)

A háttérsztori a kétezres évek Miewes-gyilkosságához kapcsolódik. Armin Miewes és partnere szélsőséges szexuális fantáziáinak kulminálódása az lett, hogy Miewes a férfit annak beleegyezésével megölte, majd feldarabolta és elfogyasztotta.

Bár a klip már csak műfajából kifolyólag sem kapcsolható Goyához vagy a Chapman fivérekhez, látványvilága hallatlanul közel esik az előbbihez groteszkségben, a zene és klip együttese pedig Chapmanékhez hasonló nyers szarkazmussal operál. A hozzávetőlegesen négy és fél percnek minden másodpercében azzal az érzéssel találkozik a néző, hogy itt minden eltépődik, megromlik, megsemmisül, bemocskolódik – nem beszélve a színvilágról, melyet mintha egyenesen egy Goya festményről kölcsönöztek volna. Hovatovább, a Mein Teil (németül: Darabom) című zeneszámban, melyre a klip történései is reagálnak, folyamatosan a „Denn du bist, was du isst” (Az vagy, amit megeszel) sor ismétődik. A gusztustalan szófordulat, a háttérsztori ismeretével egyetemben valamiért emlékeztet az előbb taglalt Chapman-installációra: talán mert ugyanúgy elpoposítja, kigúnyolja és egydimenzióssá teszi saját tárgyát, melytől alapjáraton mindenkinek a torkán akadna a falat, aki nem kannibál. A klip végén Bihac tesz még egy szerény utalást a Manson-követők Sharon Tate meggyilkolása utáni nyilvános performanszára is, de ez már csak egy irritáló kiegészítő a dekadens tartalomban elfáradt néző számára.


Zoran ’Zoki’ Bihac: Rammstein 'Mein Teil' videóklipp (részlet)


JAKE ÉS DINOS CHAPMAN – ROOM 3: SEX AND DEATH (EROS AND THANATOS)INSTALLÁCIÓ, VS. ZORAN ’ZOKI’ BIHAC – PLATZ EINS – VIDEOKLIP, LINDEMANN


Jake and Dinos Chapman © Sex I., Installáció bronzból, 2003, White Cube Gallery, London

A 2003-as Sex I. című installáció formailag a Great Deeds Against the Dead folytatása: a hullákról lerohadt a hús, már csak a kukacok látnak a maradékban némi fantáziát. Az installáció kiegészítő eleme, vagy másik része, ha úgy tetszik, a Death II., mely egy felfújhatós matracon szerencsétlenkedve interakcióba lépő gumiember-párost személyesít meg. Kissé olyannak tűnik a korreláció a két elem között, mintha a 69-ezésbe belefeledkező naiv párocska matracát épp Thanatos szigete felé sodorta volna a víz, és ők ketten észre sem veszik, hogy kellemes időtöltésüknek mindjárt véget vet a – vég.


Művészettörténészek sora jön zavarba az installáció interpretálásánál, hisz mindenáron bele szeretnék kalkulálni a freudi erosi és thanatosi erők elképzelését, vagy azt, hogy a művészpáros milyen mélyrehatóan értelmezi születés és halál egymáshoz való viszonyát. Nagyon valószínű, hogy az emelkedettségnek itt semmi helye sincs: az installáció a nyugati létforma két legnagyobb tabuját gúnyolja ki, ráadásul a kettőt egyszerre. A két alkotórész címeinek szándékos felcserélése is jobbára olyan provokációnak tűnik, mint a guminak látszó bronzlegyek a foszló csontvázakon – az életet ugyanúgy meg kell tudni csinálni, ahogy el kell tudni veszíteni, és a kettő nem megy egymás nélkül.


Jake and Dinos Chapman © Death II, 2004

Zoki Bihac 2020-as, előzőhöz hasonlóan szintén négy és fél perces alkotása kizárólag kemény nézőknek való agymenés. Chapmanékhez hasonlóan ugyanúgy szex és halál kettősén gyalázkodik, viszont mindezt nagy adag erőszakkal tetézve. A Sex and Death című installációban a néző a már megdermedt, átvitt értelemben halott végeredményt látja, Bihac klipjében magát a folyamatot. A sztorit az előző videoklippel ellentétben nem lehet teljes mértékben megfejteni, de mindenesetre kellően töltve van mindennel, ami polgárpukkasztó: nőket a mosógépbe záró sorozatgyilkossal, rocksztár létről álmodozó bedrogozott kriplivel, az Ördögűzőből kölcsönvett horror-elemekkel – és hát egy kicenzúrázott BDSM pornójelenet is akad benne, ha valakinek hiányérzete támadna. Ami azonban igazán groteszkké teszi ezt az amúgy is nehezen emészthető pár percet, az a bugyuta szöveggel tetézett zenei aláfestés.


Képzeljük el, hogy egy vak, kéz és láb nélküli, kanülökön éltetett szerencsétlen mosolyogva danolássza, hogy „Jede Note sing’ ich richtig/ Der Text dabei ist gar nicht wichtig” (szabad ford.: Lényeg, hogy a dallam pontos/a szöveg kinek lenne fontos), akit aztán a film végén nyakonszúrnak egy méreginjekcióval. A feszültséget a legjobban mégis az szítja, hogy a művészfilm-jelleg mögül több helyen is kicsillan a kommersz, és az egész ámokfutásnak ezáltal sokkal erőteljesebben klip-hangulata lesz, mintsem magasművészeti produktum jellege.


A meghasonulás viszont, ami Bihac egész karrierjére jellemző, egyben a legjobb menekülési útvonal is számára, elvégre sosem kell száműznie magát egyik táborból sem: azt is mondhatja a szörnyülködő nézőnek, hogy „engedd el, művész vagyok”, meg azt is, hogy „engedd el, nem vagyok művész.”

Zoran ’Zoki’ Bihac – Platz Eins – videoklip, Lindemann



Végezetül e nagy kerülő után térjünk vissza a kezdetek nyilvánosság-kérdéséhez. Goya esetében szinte biztosnak tűnik, hogy saját rémségeitől szeretett volna szabadulni, tehát az utókornak interpretáció szempontjából könnyű dolga volt, hiszen a démonokkal való küzdelem a művészt emberivé és sérülékennyé, ezáltal démonaival együtt szerethetővé teszi.


De mi van abban az esetben, ha a szörnyeket nem leküzdik, hanem explicit módon eszközként használják a mindenben művészetet látni akaró néző kényszeres sznobériája ellen? A Chapman fivérek és Zoran Bihac esetében kiemelendő kvalitás, hogy hajlamosak démonaik tárgyiasítását nem, vagy legalábbis nem túl komolyan venni. Elvégre karóba húzni egy embert se nem vicces, se nem művészet. Ugyanezt megtenni egy életnagyságú gumimacival sem fedi egyiket sem, mindazonáltal egy galériatérben, vagy videoklip főszereplőjeként alkalmazva legalább egy rosszalló, de megbocsátó mosolyt válthat ki a megbotránkozott művészet-fogyasztóból.


Mészáros Mónika


(1) Francisco Goya – Pitture nere, megközelítőleg 1819-1823 között, Prado, Madrid

(2) Ford. A süket ember háza. Goya egészségi állapotának romlása kezdetén költözött el erre a félreeső tanyára, mely előző lakója süketségéről kapta a „becenevét”.

(3) Christopher Turner interjúja a Chapman fivérekkel, megtekinthető ezen a linken

(4) Jake and Dinos Chapman – Zygotic Acceleration, 1997, Christie’s, London

(5) Jake and Dinos Chapman – Fucking Heil, 2011, White Cube Gallery, London

(6) Idézet helye: https://www.zoranbihac.com/zoki (2021. 11. 19.)




0 comments

Recent Posts

See All