Pipilotti Rist: Pixel Forest © Hauser & Wirth,
Paul Bouchard, Kim Hansen

2019-ben ismerkedtem meg Pippilotti Risttel a dániai Louisiana Museum of Modern Artban, akinek munkásságát elsősorban videómunkáiból szemezgetve szeretném bemutatni. Rist kitör a minket mindenhol körülvevő 16:9-ből és felszabadítja a képernyőket, amiket egész nap bámulunk munka, tanulás vagy szórakozás közben. Jellegzetes világa, az élénk képekből álló játékos videók – melyeket organikus formákra vetít, parkettarésbe installál vagy pixelenként terjeszt ki a térbe – gyakran a női testet és a nőiséget tematizálják, ezért is tekinthetünk rá a feminista művészet kiemelkedő alakjaként. Habár ez fontos aspektusa alkotásainak, számomra az elsődleges olvasat az ember és környezete, illetve az ember és a technika kapcsolatának megragadása.

A munkák installálása, az atmoszféra, a white cube-ot újraértelmező terek elengedhetetlen kellékei alkotásának, hiszen további jelentésréteget fed fel, hogy földön ülve, a vetítésen átsétálva, letekintve, magunk árnyékával fedve vagy ágyban fekve fogadjuk be a műveket. Az általa tervezett kiállítóterek egy nappali otthonosságát és intimitását idézik, melyekben nem műalkotások rendszere, hanem igazi „safe place” jön létre.

Ahogy a Louisiana és a New York-i New Museum is az Open My Glade (Flatten) című videómunkáját tárta először a látogatók elé, úgy én is ezzel a művel kezdeném, mert ez a kultikussá vált munkája jól reprezentálja azokat a jellemzőket, amiket Rist kapcsán említettem. Egy erősen kisminkelt nő dörgöli arcát a képernyőnek, melyből szeretne kiszabadulni. A smink egyre jobban szétkenődik, egyre zsírosabbá válik a felület. Habár az arc erősen torzul és néha röhejes vagy épp ijesztő, valójában nagyon is élettel telinek, emberinek és nőiesnek látszik. A képernyő síkjának megjelenítése emlékeztet minket arra, hogy a videó sosem a valóság, 4K felbontásban is csupán egy durva lenyomata annak, ahogy érzékszerveinkkel befogadjuk környezetünket.

A kapitalizmus jelképes terében, a Times Square LED falain vetítve nyilvánvalóbbá válik: a folyamatos megfelelés nyűg, nem kell mindig a legszebb arcunkat mutatni.

Pipilotti Rist: Open My Glade (Flatten) a Time Square-en © Pipilotti Rist

A Pickelporno egy korai, 1992-es alkotása. Előzménye az a technikai fejlődés, melynek nyomán a kilencvenes években már nem csak VHS-en, de tévécsatornákon is elérhetővé váltak a pornográf tartalmak. Akkoriban úgy tűnt – azóta egyértelmű –, hogy a médiát elárasztja a pornó. Rist – rengeteg feministával ellentétben – nem felszámolni akarta a pornót, inkább egy olyan fogalmazásmódot keresett, amivel a néző számára nem a kamera mögött álló „harmadik nézőpont” válik elsődlegessé, hanem a szexualitás érzelmi telítettsége. Videómunkájában különböző testrészek olyan perspektívában vagy torzulással szerepelnek, amelyek relativizálják azok nagyságát. Átadják az érintés eufóriáját, amelyben az emberi ujj erezete néha hatalmasnak és jelentőségteljesnek, míg máskor az egész test is csupán parányinak hat. Ehhez a film technikája is hozzájárult, hiszen egy miniatűr, un. lipstick kamerával barangolta be a testeket.

Különös, ahogy a férfit összegörnyedve, esendően ábrázolja, szemben azzal a képpel, amit a felnőttfilmek általában mutatni szoktak. Rengeteg növény, természeti kép és hang található a montázsban, melyek mind arra utalnak, hogy Rist nem tesz különbséget ember és természet között, nem választja szét a két fogalmat. A lávafolyam, az ég, a tenger mélye elevenen testesíti meg azt a széles érzelmi skálát, amit az ember a szexuális együttlét során megél.

A videó korhatáros, itt megtekinthető.

Pipilotti Rist: Pickelporno (részlet a videóból) © Pipilotti Rist

A Sip my Ocean (1996) a kiállítótérben egy sarokba vetítve jelenik meg, ahol a kép tükörtengelye a két fal találkozása. Rist gyakran él ezzel a technikai megoldással, hiszen ezzel egyszerű módon éri el, hogy a síkvideó további térélménnyel szolgáljon. A Pickelpornohoz hasonlóan az emberi test képét itt is egybemossa a természettel, habár sokkal letisztultabb vágásokkal és montázsokkal teszi azt. A víz mélyén egy bolyongó női testet látunk a vízbe hulló tárgyak, például bögrék, poharak vagy épp egy sajtreszelő társaságában. A folyamatos szimmetria, a korallok világa egy kaleidoszkóp játékosságát idézi meg, miközben a háttérben a Wicked Game egy feldolgozását halljuk. A dal egy pontján az énekes lány hangja megcsuklik, sokkal vékonyabban, szinte már hisztérikusan folytatja a dallamot. Ettől az egész nem csak nevetségessé, de valahol gyermekien kétségbeesetté is válik, ahogyan sikítva halljuk: I don’t wanna fall in love! Az óceánba merülő ember képe – melyet az érzelmekben való elmerülésnek is tekinthetünk – számomra mégsem hat magányosnak, inkább groteszk hangulatot áraszt, ahogy tudatosan megpróbál ellenállni egy irracionális érzésnek, a szerelemnek. Nem csak a tükörszimmetria által – mely testünk és arcunk szimmetriáira emlékeztet – válik emberibbé a tér. A háztartási eszközöknek is mintha természetes élőhelye lenne az óceán, a lassú merülés egy sajtreszelő éleit is elmossa melankóliájával.

A videót a földön, babzsákokban ülve vagy feküdve lehet megtekinteni, így a percepció is jelentősen megváltozik: nem nehezedik sarkunkra a testünk súlya, a víz pedig felénk magasodik, így mi is könnyebben belemerülünk Rist túlszaturált világába.

Csak úgy, mint a 4th Floor To Mildness-be. Risttől megszokhattuk, hogy szokatlan perspektívákkal operál, így nem lepődünk meg, amikor a vízfelszínt a vízi növényzet felől tárja elénk. Az alulról felfelé tekintést és a lebegés érzetét a térbe helyezett ágyak segítik. A művész munkáiban a zene szerepe kulcsfontosságú, hiszen ezzel segíti elő a feszültség vagy a nyugalom megteremtését. Bármennyi ideig elnézegetnénk a videót a Soap&Skin Spiracle c. számával a háttérben. Egészen addig, amíg többedszerre is halljuk a könyörgést: Please help me! A loopolt dal enyhe feszültsége lassan tör a felszínre, ahogyan a néha felbukkanó úszó test részletei is.

Pipilotti Rist: 4th Floor To Mildness, 2016 © Hauser & Wirth, Luhring Augustine, Pipilotti Rist

Pixel Forestben sétálva több ezer kristály összehangolt villodzásának lehetünk tanúi, melyek olyan finoman reagálnak egymásra, mint a tenger mélyén úszó halrajok. Természeti hangokkal párosítva abszolút egy élő organizmus hatását kelti, melynek a benne sétáló emberek is részeseivé válnak.

Igaza van a művésznek, amikor azt mondja, hogy valami olyan jött létre, amit mindenki ismer, de még senki sem látott. Az Open My Glade-hez képest itt már nem csak érzékelteti a síkból való kitörést, hanem szó szerint pixeljeire szedi a képernyőt, ami elképesztő hatással bír. Belőlem előtört a gyermeki rácsodálkozás a világra és másokon is hasonlót vettem észre, ahogyan szótlanul sétáltak a fények között. Nem lehet kijönni. Vagy csak nagyon nehezen.

A Vénusz Updated nyitócikkében is szó esett Beyoncé Lemonade című albumáról, melynek egyik klipjében, a Hold up-ban azt látjuk, ahogy az énekesnő baseball ütővel zúzza be egymás után az autók ablakait. Ezzel nyíltan utal Pipilotti Rist Ever is Over All c. alkotására, melyben valami egészen hasonló történik, csak egy szál virággal. A lassított felvételben az „elkövető” mögött egy rendőrnő sétál, aki egyszer csak utoléri a felszabadultan zúzó nőt. A várt következmények helyett azonban boldogan int neki és némi cinkossággal mosolyog rá, miközben egy férfi furcsa tekintetet vet rájuk. Ezzel párhuzamosan a kamera közeli képeket mutat a virágról, hatalmasnak és erősnek látjuk a növényt. A feminista művészet kiemelkedő alkotásává vált ez a mű, ami nem csoda, hiszen felülírja a sztereotípiákat: ahogy a nőknek, úgy a virágoknak sem kell törékenynek lenniük.

Utolsóként pedig Rist játékosságának egyik legmeghökkentőbb példájáról ejtenék pár szót: egy néhány centis kis képernyőről, amit egy parkettába ütött résben fedezhetünk fel. A Louisianában a kurátorok kiváló érzékkel helyezték egy teljesen üres terem sarkába, ahova belépve az ember egyből a tengerre néző ablak felé kezd sétálni. A kilátás felé haladva pedig felfedezheti a miniatűr képernyőt a sarokban, ha véletlenül a földre pillant; benne a pokol tüzén égő nővel, aki erőteljes gesztusokkal kér segítséget. Ez a Selbstlos im Lavabad (Selfless In The Bath of Lava). A különböző léptékek alkalmazása itt tényleg meghökkentő, a teremméretű vetítések és installációk után zavarbaejtően magával ragad ez az apró mű is, mely kapcsán felmerül a kérdés: mégis miért kell a pokol tüzén égnie ennek a nőnek. Túl sok volt a bujaság a Pickelpornoban?, az autószélvédők rongálása ment túl messzire az Ever is Over Allban?, esetleg mégis szerelembe esett a Sip my Ocean-ben? A választ nem tudjuk meg, tehetetlenül továbbhaladunk a közetkező terembe.

Pipilotti Rist arra kíváncsi, hogy mit látnak mások, amikor lehunyják a szemüket. Nem tesz különbséget aközött a valóság között, amit nyitott, és aközött, amit csukott szemmel látunk.

Sokszor azt gondolom, hogy egy hagyományos kiállítótérben már nem érhetnek meglepetések, a végtelen ingerrel stimulált hétköznapok után már nehéz valami meghökkentőt találni, Rist látásmódja a világról viszont mégis elemi élménnyel szolgál.