Munkái, emberi lenyomatai szimbolikusak és sokrétegűek. Mendieta életében biztosan volt sok nehézség, identitáskeresés, tizenkét évesen érkezett az USA-ba Kubából, szülei nélkül. Munkái a ‘70-es és ‘80-as évek feminista mozgalmaihoz is köthetőek. Reflektálnak az életében a nőként és etnikai kisebbség tagjaként megélt megkülönböztetésre, nehézségekre is.
Mendieta természetművészete rögtönzött akciókból áll, amelyek egyben installációk is. A természetben talált anyagokat, földet növényeket, köveket és különleges tereket használja fel az alkotás során. Ezután fényképeken vagy videóban örökíti meg a saját testét a tájban vagy a nyomot, amit hagy. Nem vesz el semmit a természettől és nem hoz létre új tárgyat. Az akciókat tekinthetjük személyes rituális vagy mágikus performanszoknak is. A mágikus vagy rituális szavak alatt az őszinte, belülről fakadó, természetbe ágyazott, minden pillanatában átélt cselekvést értem. A természetnek adja át magát, és az alkotás során leteszi azt a terhet, amit így már nem kell tovább cipelni.
Különféle szakrális hagyományokra utalva, ősanyák, mitikus istennők archetípusát idéző lenyomatokat hagy, van, amikor ezek ideogrammákra emlékeztetnek.
Ana Mendieta művészete azért kiált, hogy feltegyem a kérdést: Tudjuk, hogyan bánunk a testünkkel és a természettel?! Tudunk még vagy újra a természettel együtt létezni? Milyen a kapcsolatunk a testünkkel? Sajátunknak érezzük a testünket? Kié a föld, amin járunk? Lehet-e azé, aki megvette? Adunk esélyt magunknak, hogy egy hely, egy erdő, mező, patak vagy tó története átjárjon és hasson ránk? El tudjuk fogadni azt, amit kaptunk? A Földet, ezt az országot, családot, közösséget, testet? Vagy ezek bármelyikének a megváltoztatásához, elhagyásához is joga van mindenkinek?
Egyik fényképén virágokkal beborítva jelenik meg egy meztelen női test. Ezzel a gesztussal kifejezhet kiszolgáltatottságot, tekintetek elől elbújó szégyenkezést, önmaga eltemetését vagy a kivirágzás, otthonra találás, beteljesedés állapotát is.
Egy másik fényképén egy földből vagy sárból formált ősi termékenységszimbólumra hasonlító dombormű látható, körülötte a víztükörben felhők, tünékeny égi hangulatok. A föld és a víz életet adó erők, a négy elemből a két feminin, passzív, befogadó, elnyelő elem. A sárból gyúrt formát értelmezhetjük teremtéstörténetek sötétségben levő, őstengerből kinövő őshegyének, szigetnek, amely pszichológiai analógiaként a tudattalanból felmerülő tudatot1 jelentheti. Egyes babiloni és görög mítoszok alapján az istenek sárból, földből gyúrták az embert. A humus és a humanus latin szavak hasonlóságában is felfedezhető a kapcsolódás.
Az a fantáziám, hogy miközben Mendieta alkotott, a női felmenőire gondolt, a női erőre, a kitartásra, az anyai öl táplálására, biztonságára. Emellett minden bizonnyal a fájdalomra, szenvedésre, félelemre is, amit megéltek.
Gyakran megjelenít egy motívumot, egy feltartott kezű alakot, aki a behódolást, megadást, természetre hagyatkozást szimbolizálja. Szinte ő maga lesz a hullám, az érzelem, az élet, a folytonos változás
Nincs lágyabb, mint a víz,
mégis a köveket kivájja:
nincs különb nála.
A gyenge legyőzi az erőset,
a lágy a keményet:
az ég alatt mindenki tudja,
még sincs, aki valóban felfogja.
Ezért a bölcs azt mondja:
„Aki az ország szégyenét veszi magára,
az lesz az ország királya;
aki az ország nyomorát veszi magára,
az lesz a világ királya.”
Az igaz szó: mint önmaga fonákja.
(Lao-ce: Tao te King, Weöres Sándor fordítása)
- Erich Neumann: A Nagy Anya; Ursus Libris, Budapest, 2005, 253.old.
