• Liksay Csenge Gyopár és Puskás Melittaflóra

Feloldozást Bíró Icának!


Újra és újra a művészettel foglalkozó nőknek és nőkkel foglalkozó művészeknek szegeződik a kérdés:

akkor te feminista vagy, ugye? Nem, én egy normális ember vagyok – válaszolt Bíró Ilona a PartizánPOP-ban a műsorvezető kérdésére.

Szinte lehetetlen a feminista olvasatok elkerülése egy mű értelmezésekor, ha nőiséggel foglalkozó nő művészről van szó. A feminista diskurzus óva int a mozgalmon belüli problémák megvitatásától, mert a belső harcok gyengítik magát a mozgalmat. (1) Ezeknek a hiányzó vagy nyilvánosság nélkül lefolytatott vitáknak a következménye, hogy sok nő nem mer állást foglalni a saját feminizmusa mellett, és elzárkózik az életpályáját vagy művészetét illető feminista értelmezések elől.


A feminista diskurzuson belül úgy tűnhet, szükségszerű nőként nőkért felszólalni. (2)

Pusztán a női identitás, mint kiindulópont nem elégséges a feminista mozgalom szilárd alapjának, azt viszont a mozgalom sem tudja meghatározni, hogy akkor mi lehetne az. Fogait összeszorítva ódzkodik a mozgalom a belső viták nyilvánosság előtt való tárgyalásától, attól tartva, hogy a vélemények polarizációja a mozgalom önmaga ellen fordulását jelentené.

Ezt a feloldhatatlan problémát Magyarországon tovább mélyíti a jobboldal hamis családbarát, nemzeti értékeket védelmező, valójában szexista politikája, mert úgy tűnik, vagy ebből választhatunk, vagy a szintén szélsőséges liberális feminizmusból. Nem célunk állást foglalni a feminista mozgalom által felvetett kérdésekben, ehhez kapcsolódó elméletek elemzésébe belemenni, vagy kielégítő történeti ismertetőt megfogalmazni a mérföldköveiről, ezzel finoman, fekvő helyzetben kigördülve a feminista diskurzusba való beleállás terhe alól.


Szórakoztatónak tartjuk a radikális feminizmus jelszavait, mint a kill all men, a konzervatív feminizmus józanságnak hazudott képmutatását, a liberális feminizmus félreértelmezett szabadságjogait, pedig ezek csak szeletei a mozgalomnak, amikkel mi sem tudunk teljes mértékben azonosulni. Ennek ellenére nem gondoljuk, hogy minket az ezen mozgalmak által felvázolt problémák nem érintenek, és nincs szükség a feminista aktivizmusra. Azonban az, hogy valaki szereti megélni a nőiességét nem antifeminizmus, főleg, ha élvezi a mozgalom eddig elért eredményeit.


A következőkben olyan feministának kanonizált nézőpontokat vizsgálunk, amelyek a művésszel, művészeti tevékenységgel szorosan összefonódva jöttek létre, ezeknek megismerésével közelebb juthatunk a nőiség köré szerveződő műalkotások értelmezéséhez.



Valentine de Saint-Point Charles Reutlinger fényképén, 1907-ben

© Adrien Sina Collection, Feminine Futures


Az első futurista nő, Valentine de Saint-Point 1912-ben publikálta A Futurista Nő Manifesztumát. Írását rögtön azzal kezdi, hogy a férfiak nagy része nem különb és nem alábbvaló, mint a nők nagy része. Mindkettő megvetést érdemel. Hasonlóan Jung kollektív tudattalan elméletéhez, melyben anima és animus egységéről ír, Saint-Point szerint abszurd dolog az emberiséget férfiakra és nőkre felosztani, merthogy az emberiség maga férfiasságból és nőiességből áll. A hősök vagy kiválasztott emberek a feminin és maszkulin elem szimultán jelenléte miatt tökéletesek, ezáltal lehetnek a korszak ikonjai. Ennek tükrében szólítja fel az asszonyokat, hogy a bestia (3) legyen az, akit maguk elé állítanak mint példát. Saját nőiességükön kívül férfias erényekkel is bírniuk kell, különben nem egyebek, mint „egyszerű kis nőstények”. Saint-Point álláspontja a feminizmusnak is odavág, politikai tévelygésnek könyveli el. Azt állítja, egyetlen jogot sem szabad megadni a nőknek azok közül, amiket a feministák követelnek, mert a férfiakat megillető jogok olyan kötelezettségek terhét raknák a nőkre, amik által elveszítenék minden termékeny hatalmukat. (4)


A Futurista nő manifesztuma után 37 évvel publikálta Simone de Beauvoir A második nem című könyvét, melynek kiindulópontja az, hogy a férfinak soha nem jutna eszébe könyvet írni a férfiak sajátos helyzetéről. Ezután azt fejti ki, hogy ha a nőt nem nőstény mivolta határozza meg, akkor a férfihoz való alsóbbrendű viszonya,

mivel a férfi magától értetődőnek veszi, hogy férfi, nem ezzel definiálja magát. A nő ehhez képest negatívum, annyira, hogy meghatározni is a korlátaival szokás.

Beauvoir szerint magától értetődő, hogy férfinak lenni nem speciális állapot, a férfinak azért van igaza, mert férfi, a nőnek azért nincs, mert nő. A nő az, amivé a férfi ítélete teszi, ez pedig a szexus. Ezáltal a nő a férfi tekintetének van kitéve, és ez határozza meg nőiessége kialakulását. A férfi a szubjektum és az abszolútum, a nő a másik, aki alkalmazkodik. (5)

A társadalmi berendezkedésünk hallgatólagos alapjait felrúgó nők egyből leszbikusnak, nőietlennek, feministának asszociálódnak. Azoknak a nőknek a döntését, akik férfiasnak titulált, nagy felelősséggel járó foglalkozást választottak, ennek elérése érdekében egyetemre jártak, majd egy cégnél vezető beosztásba, esetleg parlamentbe kerültek, feminista gesztusként értelmezzük, szinte magától értetődő, hogy független nőként feministának kell lenniük. Hasonló helyzet alakul ki a művészeti pályára lépő nők esetében.



A 21. századi popzenében a neoliberális ideológia számára kiemelkedő jelentőséggel bír az egyéni szintű rugalmas ellenálló képesség Robin James zenefilozófus szerint, aki Resilience & Melancholy: Pop Music, Feminism, Neoliberalism című könyvében Beyoncé és Rihanna példáján keresztül vizsgálja a társadalmi-gazdasági struktúra és a popzenei forma viszonyát. A rugalmas ellenállási képesség (reziliencia) árucikké alakítása történik Beyoncé Lemonade című albumának esetében, ami a bennünket ért veszteség, például egy trauma erőforrásként való újrahasznosítását jelenti, a gyász helyett, nyilvánosan, látványosan felülemelkedve rajta. Amikor ez nem teljesül, ha valaki megreked a gyászban a depresszió szintjén, melankóliáról beszélünk, ami Rihanna munkásságában érhető tetten, aki feminista oldalról sok, a magánéletét számonkérő kritikát kapott, mert nem határolódott el látványosan az őt ért párkapcsolati erőszaktól, hanem beépítette annak tapasztalatait a művészetébe. Felmerül a kérdés, hogy művészként ez feladata lenne-e, vagy mint egyén, az őt érő elvárásokat figyelmen kívül hagyva, melankólikus hozzáállásával felmentheti művészeti tevékenységét a politikai kontextusba helyezés alól?


Ha párhuzamot vonunk a popzenészek és képzőművészek között, arra következtethetünk, hogy a neoliberális kapitalista rendszer értékei szerinti törekvések során a reziliencia és melankólia fogalmai áthatják életünket.

Ennek ellenére az, hogy a művészeti tevékenységünk párhuzamba állítható feminista felvetésekkel nem jelenti azt, hogy magával kell vonnia az egész súlyosan terhelt diskurzust.

Ha a művész egy projekten belül foglalkozik egy, a feminista diskurzus által felvetett problémával, rátörik az ajtót habzó szájjal, hogy ez nem elég, vagy hogy rosszul foglal állást, és nem ismeri a mozgalmat. Soha nem lehet az ember elég jó feminista a mozgalom számára.


Ha minket kérdeztek, egyet kell értenünk a feminista diskurzus által lenézett, tájékozatlannak titulált nőtársainkkal: nem érdemes kinyitni Pandora szelencéjét a feminizmussal kapcsolatban. Viszont szeretnénk buzdítani mindenkit, hogy mondja ki a véleményét, bárhogyan is gondolkodik ezekről a témákról, akkor is, ha ettől rossz feminista lesz, vagy rossz nő.


Liksay Csenge Gyopár és Puskás Melittaflóra



(1) Judith Butler: Contigent Foundation: Feminism and the Question of “Post-modernism”. In Feminist Contentions. A Philosophical Exchange. Routledge, New York-London 1995., 35.-38. o.


(2) Judith Butler: Contigent Foundation: Feminism and the Question of “Post-modernism”. In Feminist Contentions. A Philosophical Exchange. Routledge, New York-London 1995., 35.-38. o.


(3) Átvitt értelemben: Kívánatos, csinos nő, főleg, ha a férfinél sokkal fiatalabb. Kegyetlen nő. Főleg a férfiakhoz való viszonyában szívtelen, önző nő.


(4) Erdős Renée, A futurista nő manifesztuma. in Az Újság, 1913. február 2., 45. o.


(5) Simone de Beauvoir: A Második Nem. Gondolat, Budapest 1969.


(6) Robin James: Resilience and Melancholy: Pop Music, Feminism, Neoliberalism. Zero Books, Winchester 2015.


A folyóirat jelenlegi témája a Vénusz updated – nőiség, női test, feminizmus hívószavak köré épül. Várjuk írásaitok ezzel kapcsolatban, illetve ha bármilyen más képzőművészeti kérdésről, aktuális kiállításról vagy arról, ami mostanában foglalkoztat Titeket, szívesen írnátok, keressetek minket a kepzoblog@gmail.com e-mail címen! Ha szeretnétek írni, de nem tudjátok miről, akkor segítünk!

Recent Posts

See All