• Martincsák Kata

A kortárs építészet és a kurátorság metszetei – Interjú Mile Szandrával

Mile Szandra (1990) az ELTE művészettörténész tanszékén végzett alapképzést, majd a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen egy egyéves múzeum menedzsment képzést, később 2016-ban az MKE Kortárs képzőművészet-elmélet szakán szerzett mesterdiplomát. 2016 óta Londonban él, jelenleg a David Chipperfield Architectsnél dolgozik. Érdeklődési területei az urbanisztika, a várostervezés, a múzeumépítészet és a performansz.



Martincsák Kata: Az artportalnál számos publikációd jelent meg, köztük sok foglalkozik a fiatal magyar képző- és iparművészek diplomakiállításaival, és írsz a 2013-as Velencei Biennáléról is. Miért pont ezekre a témákra esett a választásod? Publikálsz-e jelenleg más művészeti magazinoknál? Online vagy offline?


Mile Szandra: Az egyetemi éveim alatt a Tudományos írásgyakorlat órán írtunk kiállításkritikákat, és ez jó gyakorlóterepnek bizonyult. A diplomakiállítások mindig fontosak voltak számomra, mert úgy gondolom, hogy ezekben annyi energia és tudás összpontosul, hogy érdemes róluk írni. A sok munkával ellentétben kevés figyelem jut rájuk, kevesen látogatják őket, és még kevesebb írás születik róluk. A Velencei Biennálé és más nemzetközi események, mindig is érdekeltek. Több Documentát és Biennálét volt szerencsém élőben látni, és az idei Manifestára is terveztem menni, de sajnos ezt a vírus megakadályozta. Mind kurátori szempontból, mind kiállításdizájn szempontjából érdekesek számomra ezek a művészeti események. A Velencei Biennálénak és a Manifestának is van építészeti része, és ez kifejezetten érdekel. Az egyik építészirodánál ahol dolgoztam, egy projekt kapcsán segíthettem az iroda biennáléra készülő Építészeti Pavilonjának a megtervezésében. Jelenleg David Chipperfield irodájának dolgozom, ahol még jobban beleláthatok hasonló események rendezési folyamataiba, hiszen David Chipperfield is volt korábban kurátora a Velencei Biennálénak.


A másik két artportalon megjelent cikkem a londoni Barbicanban 2018-ban nyílt Another Kind of Life: Photography on the Margins című kiállításról írt kritika volt, előtte pedig Steierhoffer Eszterrel készült interjúmat publikáltam. Pillanatnyilag nem dolgozom publikáción, de a munkahelyemen sokat írok, igaz ezek inkább kutatási anyagok.


M.K.: Több Bánkitós kisfilmben is közreműködtél művészekkel. Mit jelent számodra a Bánkitó? Hogyan kapcsolódtál be a kisfilmek elkészítésébe? Foglalkozol-e most médiaművészettel?


M.Sz.: A legviccesebb ebben az egészben, hogy még soha nem voltam a fesztiválon, egyetemi kapcsolatok révén kerültem a Bánkitó vonzáskörzetébe. Don Tamással (aki a képzőművészeti részét szervezi a fesztiválnak) több közös projektötletünk van, és ő győzködött, hogy vegyek részt a fesztiválban is. A projektem az elköltözésről és az ebből fakadó nehézségekről szólt, aminek kapcsán több kortárs művésszel is együtt dolgozhattam. A médiaművészet már az egyetem alatt is érdekelt, leginkább a film és a fotó. Az ELTE-s évek után egy évig jártam a MOME-ra egy szakirányú továbbképzésre, amit Ébli Gábor és German Kinga tartottak, és ezután jelentkeztem a Képzőművészeti Egyetem Képzőművészet-elmélet szakára MA képzésre. Az ELTE-s szakdolgozatom témája is fotóművészet volt, és ezután is főként média- és hangművészettel, valamint performansszal foglalkoztam.



M.K.: A 2015-ös diplomaprojekted során és az MA-s szakdolgozatodban is a kivándorlás kérdéseivel foglalkoztál. A diplomaprojektben a saját generációdat kérdezted arról, hogy miként lehet folytatni külföldön az itthoni tanulmányokat, hogyan lehet a szakmai tevékenységet tovább vinni. A mesterdiploma után te is Londonba költöztél, milyen nehézségek adódtak és hogyan tudtál mégis a szakmában elhelyezkedni?


M.Sz.: A mi generációnkra különösen jellemző volt, hogy sokan külföldre mentek, köztük én is. Már az MA-s szakdolgozatomat is Londonban fejeztem be, és különböző migrációs tematikára épülő kiállításokat térképeztem fel. Ennek a kutatásnak a kapcsán adódott az első szakmai gyakorlati lehetőségem is, amiben részt vehettem a Migration Museumban. A szakdolgozatomban is az egyik kiállításukkal foglalkoztam, és eredetileg ennek kapcsán készítettem velük interjút, később besegíthettem más projektjeikbe is. Mikor ideköltöztem először a British Museum információs pultjánál dolgoztam, és csak ezt követően tudtam továbblépni, úgy, hogy részt vettem gyakornoki programokban, és ez segített közelebb kerülni a szakmai közegemhez.


M.K.: Számos helyen végeztél szakmai gyakorlatot, rendeztél kiállítást, köztük az ICA-ban, a Barbican Centerben, és a Migration Museumban. Melyik volt számodra a legnagyobb szakmai kihívás?


M.Sz.: Az ICA-ban egy egynapos program rendezésében segédkeztem, és dolgoztam rövid ideig kereskedelmi galériánál is. Hosszabb időt töltöttem a The New Socialnél, ahol a Barbicanba szervezett vetítéssorozat előkészítésébe is bekapcsolódhattam. Magyar rendezők filmjeit is sikerült bemutatni, és szerveztem kapcsolódó eseményeket, ilyen volt a közép-kelet-európai animációs filmek vetítése, és kerekasztal beszélgetések. A legjobb szakmai gyakornoki programokat számomra a New Social, és a hozzá lazán kapcsolódó Calvert 22 nevű non-profit galéria nyújtották, ahol főleg kelet-európai, és más posztkommunista országok művészeitől állítottak ki. Azóta mindkét intézmény másként működik.


M.K.: Milyen projekteket, kiállításokat, eseményeket szerveztél az eddigi munkád során? Hol dolgozol jelenleg?


M.Sz.: A tágabb értelemben vett szakmai karrierem a Barbicanban kezdődött. A The World of Charles and Ray Eames kiállítás után találkoztam a kurátorokkal, akik a 6a építészei voltak, és éppen kerestek valakit az irodájukba. Ezután megpályáztam a pozíciót a 6a Architectsnél, és velük dolgoztam abban az évben, amikor jelölték őket a Stirling Prize-ra, és a Velencei Biennáléra is vittek egy projektet. Később egy kisebb építészirodánál dolgoztam, majd utána helyezkedtem el a New London Architecture-nél. Abban az évben, amikor velük dolgoztam a köztéri performanszművészet és az építészet kapcsolatáról rendeztem kiállítást Urban Bodies címmel. A 2019-es kiállítás olyan performanszokkal foglalkozott, amelyek valamiféleképpen kapcsolódnak a városi épített térhez. A New London Architecture-nél nemcsak a kiállításrendezés hangsúlyos, hanem rengeteg eseményt szerveznek építészettel és urbanisztikával foglalkozó szakembereknek: kiállításokhoz kapcsolódó eseményeket, beszélgetéseket, konferenciákat, workshopokat, ami nagyon dinamikussá és aktívvá teszi a helyet.


Urban Bodies, Willi Dorner koreográfiája, 2019. © Lisa Rastl

Most nyáron kezdtem el dolgozni a David Chipperfield Architectsnél, amely Európa egyik legjobb építészeti irodája, és Londonon kívül Berlinben, Milánóban és Sanghajban is vannak irodái. Ők építették az elmúlt időszak legizgalmasabb múzeumépületeit, többek között Nagy-Britanniában is. Kisebb projektjeikben művész-műtermeket is terveznek, olyan kortárs művészeknek, mint Antony Gormley vagy Tracey Emin. Jelenleg early-stage projekten dolgozok náluk, ami azt jelenti, hogy építészekkel működöm együtt, és kutatok új projektekhez, főként múzeumépületekhez és divatüzletekhez. Ha pályázunk egy projektre, az építészekkel együtt menedzselem az egész előkészítési folyamatot. Összerakok egy előzetes kutatási anyagot, prezentációt, ami segít eldönteni, hogy ez érdekes anyag-e az irodának.



A David Chipperfield Architects épületei 1-2. Royal Academy of Arts, London © Simon Menges / 3. James-Simon-Galerie_Berlin © Simon Menges / 4. Neue Nationalgalerie, Berlin © Simon Menges / 5. Kunsthaus Zurich, Zürich © Noshe



Az iroda egyébként nagyon tudás és kutatás központú: szimpóziumokat is szerveznek, amelyek előkészítésében én is részt veszek. A legutóbbi szimpózium egyik meghívott vendége Olafur Eliasson stúdiója volt, ami rendszeresen tervez az új épületeinkbe installációkat is. Az iroda tavaszi előadássorozatába pedig sikerült olyan előadókat meghívnom, mint András Szántó aki múzeumépítészetről fog beszélni, a Theatrum Mundi pedig várostervezés és kísérleti zene kapcsolatáról beszél majd a stúdiónak. Ezt az inspiráló stúdió légkört nagyon szeretem ebben az irodában.

Néha elgondolkozom azon, hogy hogyan keveredtem ide a kurátorságtól. Mostanra viszont nagyon megszerettem az építészetet, és ha visszatérek a kurátorsághoz, akkor is építészettel szeretnék foglalkozni.

M.K.: A brit művészeti szcénában számos magyar kurátor és művész tölt be aktív szerepet, sokan élnek és dolgoznak kint. A project.hu nevű residency program is egy példa arra, hogyan lehet összekötni magyarországi és brit művészeket egy mentorprogram keretében. Ismersz más, ehhez hasonló programokat? Mi a tapasztalatod ezekről magyar kurátorként?


M.Sz.: Keveset tudok a project.hu-ról, bár ismerem Nagy-Sándor Andrást, aki a kurátora, és tudom, hogy a Londoni Kulturális Központtal együttműködésben dolgozik ezen. Nem követem annyira az itthoni magyar kurátorok tevékenységét, mint amennyire szeretném. Sokan vannak, akik ideköltöztek, és aztán nagyon sikeresek lettek a szakmában. Steierhoffer Eszter az egyik legjobb példa erre, aki Senior Curator a Design Museumban. Az is mindenképp inspiráló, hogy a kulturális intézet támogat ilyen kezdeményezéseket. A Hoxton 253 Gallery azért is nagyon jó, mert London egyik legtrendibb kerületében van. Valóban sok a magyar, bár nekem nem nagyon vannak új magyar kapcsolataim, inkább az otthoniakat ápolom. Azokban az intézményekben, ahol dolgoztam nem igazán találkoztam magyarokkal, a mostani munkahelyemen még kelet-európai kollégák is alig vannak.


M.K.: Együttműködsz-e jelenleg bármilyen magyar intézménnyel, művészeti magazinnal, szakmai programmal?


M.Sz.: Nem annyira jellemző. Don Tamással tartom leginkább a kapcsolatot, de nem feltétlenül szakmai projektek kapcsán. Most nyerte el a Ludwig Múzeum ARTtransfer díját, a MODEM-es múzeumpedagógiai tevékenységéért. Az online-forma miatt én is részt tudtam venni a programban, és Tamás minden héten tartott nekem és a barátaimnak foglalkozást. Ez jó volt arra, hogy visszakapcsolódjak a hazai művészeti életbe egy kicsit.


M.K.: Mit gondolsz a mostani pályakezdők lehetőségeiről?


M.Sz.: Mivel az MA-s tanulmányaimat is itt fejeztem be, ezért soha nem láttam bele, hogy milyen otthon pályakezdőnek lenni. Elképzelni sem tudom, milyen nehéz lehet most otthon a pályakezdők helyzete, amikor egy eleve szűk lehetőségekkel rendelkező kulturális életbe igyekeznek bekapcsolódni. A magyar közeggel kapcsolatban mindig azt éreztem, hogy nincs mozgástér, mintha már előre el lett volna döntve, hogy ki milyen pozíciót fog kapni, és engem ez mindig is zavart. Külföldre azért is érdemes elmenni, mert új nézőpontokat kap az ember, és máshogy tud ránézni a kortárs művészetre.

Majdnem teljesen fölösleges összehasonlítani a magyar színteret a brittel, hiszen teljesen más koordináta-rendszerben működnek. Nagy-Britanniában a kereskedelmi galériák is teljesen más modellel dolgoznak, és múzeumi szintű kiállításokat csinálnak. Néha nagyobb kiállításokat szerveznek, mint egy nagy presztízsű múzeum, hiszen sokkal több forrással rendelkeznek. Maurer Dórának is a The White Cube-ban volt először egy nagyobb kiállítása, mielőtt a TATE-ben állították ki műveit.

Talán a magyar intézményrendszerhez képest sokkal szorosabb a kapcsolat az itteni galériák és múzeumok között, ami a finanszírozási modellek miatt is lehet, hiszen a múzeumnak szüksége van a galériák támogatásra, mivel nem kapnak annyi állami forrást, ami elég ahhoz, hogy fenntartsák magukat.


M.K.: Hogyan tudtál dolgozni a karantén alatt? Jelenleg milyen nehézségeket kell áthidalni a vírus miatt? Mennyire veszel részt más intézmények online eseményein?


M.Sz.: Nagyon nehéz úgy dolgozni, hogy nem látod élőben a kollégáidat. A két karantén között kétszer voltam bent az irodában, mert minden csapat kapott egy-egy napot, amikor dolgozni lehetett bent. Így az elmúlt hét-nyolc hónapban összesen kétszer voltam a munkahelyemen. A stúdió egy csodálatos tér, és nemcsak azért mert szuper workshop helyiségekkel és meeting-szobákkal rendelkezik, hanem azért is, mert kreatív légkör van. Az iroda próbál persze a vírushelyzet ellenére is programokat szervezni, ilyen volt az a szimpózium, amit pár napja szerveztem. Az első karantén alatt sokkal inkább részt vettem más galériák és intézmények online eseményein, mert akkor azt éreztem, hogy ebből a helyzetből kell kihozni a maximumot. A második hullámra már kicsit elfogyott az energiám. A kettő közötti rövid periódusban, amikor lehetett újra színházba és múzeumokba menni, akkor elég aktív voltam. Maurer Dóra kiállítását is láttam. Érdekes volt, hogy a kiállítás sok látogatót vonzott, igaz a TATE egyik kisebb termében kapott helyet, ami egy állandó gyűjteményi rész mellett helyezkedik el. Szerintem nagyon jól volt összeállítva a kiállítás, bár a szövegek nem mindig voltak lefordítva angolra, és néha úgy éreztem, mintha egy magyar kiállítási katalógus szövegét fordították volna le szóról-szóra. Ha magyarként beszélünk a politikai háttérről, az teljesen más, mintha egy TATE-be betévedő turistának kell értelmeznie azt, megfelelő háttérismeretek nélkül.


M.K.: Mit gondolsz az építészet és az elmélet kapcsolatáról?


M.Sz.: Mindig is érdekelt az urbanisztika és a várostervezés, a múzeumépítészet és a kiállításdizájn.

A kurátorságban is az az érdekes, hogy nem pusztán az individuális műalkotásokban gondolkodhatsz, hanem térben, és azzal játszhatsz, hogyan lehet elhelyezni a műtárgyakat. Ehhez már közel van az építészet, hiszen ott is a térelrendezésen van a hangsúly.

Mostanában sokat gondolkodtam azon, hogy Magyarországon mennyire kevés lehetőség van ezt tanulni, hiszen otthon nehezebb építészet elméletet tanulni, anélkül hogy nem ezen a szakirányon tanulsz. Nyugat-Európában építészetelméleti MA és PHD képzések is vannak, és szerintem ez egy nagyon izgalmas terület, amit érdemes lenne feltérképezni.


2020.12.03.

A 2020/21-es tanév őszi félévében, a Kurátori ismeretek óra keretében a Képzőművészet-elmélet szak harmadévesei interjúkat készítettek a KET-en végzett hallgatókkal. Arra voltunk kíváncsiak, hogy egyrészt az alap- illetve mesterképzést (az utóbbi 2012 és 2016 között Kortárs művészetelméleti és kurátori ismeretek néven futott) követően hogyan tudták hasznosítani a tanulmányaik során szerzett gyakorlati tapasztalataikat, elméleti tudásukat, valamint a tanrenden kívül szerzett ismereteiket, másrészt, hogy hogyan alakult a pályájuk diploma után, mivel foglalkoznak most. Vannak, akik hazai felsőoktatási intézményben vagy külföldön tanultak tovább. Mások múzeumokban, galériákban helyezkedtek el, de természetesen vannak olyanok is, akik teljesen más területen folytatták pályájukat.


Az interjúkból számos tanulság leszűrhető: például, hogy a kurátori szerepek nemcsak a „klasszikus” múzeumi munkához vagy kortárs művészekkel megvalósított kiállítások szervezéséhez kapcsolódnak. Miért ne tekinthetnénk kurátori tevékenységnek a kulturális műsorok készítését független rádióban, pályázatokhoz kapcsolódó háttérkutatást egy építészeti stúdióban, egy közösségi, tudásmegosztáson alapuló tábor megvalósítását vagy akár egy divattörténettel foglalkozó blog készítését? A lényeg azonban nem ezeknek a változatos tevékenységeknek a felcímkézésén van. Bár nem reprezentatív a „felmérés”, hiszen a közel 100 végzett hallgatóból ezúttal csak kb. két tucattal tudtak a harmadévesek beszélgetni, már ebből a merítésből is kiderül, hogy a KET-es tanulmányoknak köszönhetően, vagy akár attól függetlenül, a kortárs művészethez kapcsolódóan, vagy más területen, számos változatos projekten és munkakörben dolgoznak egykori hallgatóink.


A hazai művészeti intézményrendszer különböző okokból kifolyólag folyamatos átalakulásban van. Az elmúlt években a pályakezdő művészeti szakemberek is egyre szűkülő intézményi lehetőségekkel szembesülnek. A pályaelhagyás egy lehetséges reakció a megváltozott intézményi struktúrára. A független kezdeményezések, vagy akár saját intézmények alapítása egy másik válaszható út. A volt KET-esek projektjei, és megvalósulásra váró tervei remélhetőleg nemcsak a hazai intézményi térképen hagynak majd nyomot, hanem olyan területeken is, amelyek a kortárs művészeten (látszólag) kívül helyezkednek el.


Témavezető: Lázár Eszter


0 comments

Recent Posts

See All