• Grisztel Eliza

Képzőtől a MODEM-ig – Interjú Don Tamással

Don Tamással, a MODEM egyik kurátorával beszélgettünk a kurátor szakmáról és lehetőségeiről. A Ludwig Múzeum 2020-as ArtTransfer díjának nyertese 2011 és 2014 között járt a Magyar Képzőművészeti Egyetem kurátor alapképzésére, majd 2016-ban ugyanitt MA diplomát is szerzett.



Grisztel Eliza: Miért választottad a Képzőművészet-elmélet szakot, mi érdekelt akkoriban?


Don Tamás: Az irodalom, a történelem és a művészettörténet is érdekelt. A családomnak hála műtárgyak és művészek között nőttem fel, így valahogy természetes volt, hogy ilyesmi irányba szeretnék továbbtanulni. A Képzőművészet-elmélet szakban az tetszett a leginkább, hogy az elmélet mellett gyakorlattal is foglalkozik, valamint hogy lehetőség van a művészekkel együtt tanulni, megismerni őket. Nagyon hasznos volt nekem ez a szak, mind a mai napig nagyon szerencsésnek mondhatom magam, hiszen

lényegében az a munkám, hogy különböző területeken tevékenykedő érdekes, szimpatikus emberekkel beszélgetek, gondolkodom a világ dolgairól.

G.E.: Már nincs mesterképzés ezen a szakon, te mennyire érzed hasznosnak, hogy azt is elvégezted, mennyivel adott többet, mint az alapképzés?


D.T.: Mindenféleképpen szerettem volna továbbtanulni, és evidens volt, hogy a Képzőn megyek tovább, hiszen nagyon sokat segített a tanszék abban, hogy mindent megkérdőjelezzek magam körül, és elsajátítsak egyfajta kritikai gondolkodásmódot. A mesterképzés adott egy kis plusz időt, hogy jobban megismerjük a közeget. Csak hárman voltunk, ami kicsit kevésnek tűnt, mégis egyértelműen hasznos volt az a két év, a pályakezdő művészek helyzete foglalkoztatott elsősorban, a mesteres szakdolgozatom is ebből a témából írtam.


G.E.: Hogyan készített fel a tanszék a nagybetűs életre?


D.T.: Nem igazán árult zsákbamacskát az egyetem. Az MMA térfoglalása akkor indult el, amikor 2011-ben elkezdtük a képzést, és onnantól kezdve folyamatosan átalakultak az intézményi lehetőségek, így tisztában voltunk azzal, hogy nagyjából mi vár ránk az egyetem után. Ami pedig a képzős éveket illeti, hatalmas élmény volt például a Tihanyi Művésztelep. Nagyon érdekes előadások voltak, és ami igazán hasznos volt hosszú távon, hogy néhány lépés közelségre kerülhettünk fontos művészekhez vagy elméleti szakemberekhez úgy, hogy még bőven a fenekünkön volt a tojáshéj.


G.E.: Milyen projektekben vettél részt a Képzőn töltött éveid alatt?


D.T.: Már az első szemeszterben festő szakosoknak csináltam kiállítást különböző kávézókban, majd voltak közös tanszéki feladatok is, például Szabó Ádám és Sas Valéria szobrász osztályával volt egy féléves kiállításunk a Labor Galériában. Abból az osztályból egyébként többekkel nagyon jó szakmai és baráti kapcsolatba kerültem. Másodévben a roma kortárs művészettel foglalkoztunk, ami ugyancsak a Laborban került megrendezésre, majd harmadévben közösen csináltunk diplomaprojektet az FKSE-ben. Szilágyi Rózával és Varga Krisztivel a P60 nevű kiállítótérben rendeztük meg a mesterszakos diplomaprojektünket, aminek fókuszában az intézménykritikai művészet állt. Még egy fontos projekt volt az Ady vers ihlette A mind1 átka című Facebook oldal. A 2014-es választások utáni kiábrándultáságot tematizáltuk Budapest különböző terein megjelenő művekkel. Mindemellett a Teleport Galéria és az Enyészpontok sorozat is az egyetem alatt kezdődött.


Menyhárt Norbert & Molnár Judit Lilla - Múzeum vége (A mind1 átka)

G.E.: A Teleport Galériával kapcsolatban milyenek a tapasztalataid, milyen volt csapatban dolgozni?


D.T.: A képzős évek alatt az is nagyon hasznos volt, hogy kiderült kivel tudok együtt dolgozni, és most nem feltétlenül csak a szaktársakra gondolok.

Szerintem nagyon fontos a kurátori munkában, hogy az ember alaposan végiggondolja, hogy kivel vág közös projektbe, ugyanis hiába jó művész vagy elméleti szakember valaki, ha nehéz vele együtt dolgozni, és nem tudunk közös nevezőre jutni, akkor nem biztos, hogy bele kell vágni.

Az egyetem alatt volt olyan projekt, amiben nyolcan vettünk részt, az rettenetes volt, főleg olyan kevés rutinnal, mint ami nekünk volt. Ezzel szemben a Teleportnál jól tudtunk közösen dolgozni. A Teleport Galériát Istvánkó Beával kezdtük el azért, mert már akkor is a mostanihoz hasonlóan nehéz volt az intézményrendszer helyzete. A projekthez csatlakozott még Margl Ferenc és Sárai Vanda is, és egy ideig Őze Eszter is részt vett a munkában. Nagyjából az OFF-Biennáléval egy időben indultunk kurátori kollektívaként, vagy legalábbis mint nonprofit galéria. Konkrét kiállítóhelyünk nem volt, úgysem tudtuk volna fenntartani, a projektek finanszírozásához pedig gyakran kellett a saját zsebünkbe nyúlni, de próbálkoztunk fundraiser partyval is, sajnos nem sok sikerrel. Az egyik kedvenc projektem a Cinema Teleport volt, ahol a videó munkák bemutatásának, befogadásának problémakörével foglalkoztunk. A Trafó kistermében rendeztünk egy fizetős egyestés eseményt, amin meglepően sokan vettek részt, majd a projekttel kijutottunk a berlini Magyar Kulturális Intézetbe, és a Bánkitó Fesztiválon is részt vehettünk.


Cinema Teleport, Trafó, smART (2017) © Biró Dávid

G.E.: A Bánkitónál négy évig kurátor is voltál, ez mit takar egy fesztivál esetében?


D.T.: Minden évben volt egy témája a fesztiválnak, amihez természetesen a képzőművészeti résznek is igazodnia kellett. Számomra az volt izgalmas, hogy miként lehet minél több potenciálisan nyitott emberhez eljuttatni kortárs képzőművészetet nagyon rövid idő alatt, méghozzá nem „white cube” környezetben. A tradíciók miatt minden évben nyílt pályázatot hirdettünk, amit közösen zsűriztünk a többi szervezővel. Emellett kiválasztottam művészeket, akik általában helyspecifikus installációkat készítettek. Bár a költségvetésünk nem volt nagy, minden évben próbáltam bevezetni egy kis újítást, volt katalógus, vagy kísérleteztem más médiumokkal, az utolsó évben például csak videómunkák voltak, persze nem a megszokott formában.


(1) Tóth Balázs Máté: Korrum Pali és Kenőpénz Jancsi, Bánkitó (2017) © Balogh Viktória

(2) Leitner Levente: VIP, Bánkitó (2017) © Balogh Viktória

(3) Fehér Zsanett és Nagy Krisztina: Bánk bánja-ter, Bánkitó (2017) © Balogh Viktória


G.E.: Említetted az Enyészpontok című sorozatot is, ami a zsidó identitással, a zsidó történelemmel foglalkozik. Honnan jött az ötlet a megvalósításához, hogyan épültek fel az egyes részei?


D.T.: A Tom Lantos Intézetből jött a megkeresés, hogy viszonylag rövid határidőn belül rakjak össze egy holokauszttal kapcsolatos projektet. Több szempontból is nagy kihívás volt ez. Egyrészt akkoriban jó pár holokauszttal foglalkozó kiállítást rendeztek, másrészt kevés volt az idő arra, hogy találjak egy kiállítóteret, amely befogadná az esetleges kiállítást, ezért úgy gondoltam, hogy online tudjuk a leggyorsabban megvalósítani, ami abból a szempontból is praktikusnak tűnt, hogy így jóval több emberhez elért a projekt. Az általam választott, társadalmi kérdésekre érzékeny fiatal és középgenerációs művészek olyan történeteket mutattak be, amelyek nincsenek a köztudatban. Az FKSE-ben tartottunk egy kerekasztal-beszélgetéssel egybekötött bemutató eseményt, ahol a művészek a munkáikról meséltek. A második felvonást próbáltam logikusan továbbvinni: a háború utáni időszakkal foglalkoztunk, többek között a háborúból visszatért zsidóság társadalomba integrálódását vizsgáltuk. A projektet a 2B Galériában mutattuk be, ekkor már a kiállítótérbe is kikerültek a munkák. Az Enyészpontok harmadik része pedig a Zsidó Múzeumban valósult meg kiállítási formában, a kora Kádár-korszak zsidó identitását és antiszemitizmusát feltérképezve. Valószínűleg lesz folytatása a sorozatnak: ha minden igaz, jövő télen a rendszerváltás időszakával foglalkozunk majd.


G.E.: Általában fiatal, pályakezdő művészekkel dolgozol együtt (a szakdolgozatod is erről szól), és gyakran foglalkozol az őket érintő nehézségekkel különböző projektekben. Milyen konkrét problémák érdekeltek?


D.T.: Az egyetem alatt sokat gondolkoztam a művészek lehetőségeiről, illetve a saját helyzetemről is: leginkább az intézményrendszerben való elhelyezkedés szempontjából. Beláttam, hogy nagyon nehéz lesz magunkat pozícionálni. Elkezdtem azon agyalni, hogy vajon mik az alapproblémák, és azokat mi idézhette elő. Egyébként is foglalkoztatott a téma, ezért Mélyi József, a konzulensem adta az ötletet, hogy miért ne írhatnék erről szakdolgozatot? A kutatásom során az egyik legmegdöbbentőbb eredmény az volt, amikor megvizsgáltam a 2006-2016 között diplomázott képzőművészeket, és kiderült, hogy kb. a 70%-uk lemorzsolódott a pályáról, ugyanis nem jutnak lehetőséghez, pénzhez, márpedig egy idő után anélkül nem lehet projekteket csinálni. Nagyon nehéz hozzáférni rezidencia programokhoz, műteremhez és kiállítótérhez is, bár ehhez még csak pályakezdőnek sem kell lenni… És ha már „artist fee”-ről álmodni sem merünk, ezekben a vérzivataros időkben szerintem a nagyobb intézmények feladata lenne legalább produkciós szinten támogatni a művészeket, ezáltal pedig új művek létrehozására sarkallni őket. Eddigi munkám során, valamint most a MODEM-ben is olyan projekteket próbálok csinálni, amikkel valamilyen szinten segítem a pályakezdő művészeket.


G.E.: Hogyan kerültél a MODEM-be? Hogyan éled meg, hogy egy olyan intézményben dolgozol, ami városi fenntartású, valamint mennyire kapsz szabad kezet a projektekhez?


D.T: Felhívott egy debreceni kötődésű ismerősöm, hogy a MODEM kurátort keres, majd elmentem egy állásinterjúra, és néhány héttel később már ott is dolgoztam. A MODEM egy nagy és jól működő intézmény, így amikor elkezdtem dolgozni rácsodálkoztam arra, hogy van kiállítási büdzsé, amibe belefér a falak lefestése vagy gipszkarton falak felhúzása. Persze idővel rájöttem, hogy néhány millió sem feltétlenül elég egy projekthez, és ilyen költségvetéssel rendkívül nehéz nemzetközi intézményekkel versenyezni. A stábot nagyon szeretem, valamint a főnököm, Koroknai Edit is kedves és segítőkész. Megint csak a szerencsémre tudok hivatkozni, mert szabadon dolgozhatok és az intézmény részéről nem fenyeget, hogy beleszólnának a munkába. Ami nagyon szomorú, hogy idén elvették a költségvetésünk harmadát, ezért két szatellit intézményünket is be kellett zárni, és a projekteket is csak kevesebb pénzből tudjuk megvalósítani, de csináljuk tovább és nagyon remélem, hogy kitartunk.


G.E.: Ki tudnál emelni néhány projektet vagy kiállítást, amit a MODEM keretein beül hoztál létre?


D.T: Az első projektbe, Az ígéret földjébe úgy csöppentem bele, hogy már be volt tervezve az intézmény naptárába egy kiállítás, ami az akkor 70 éves Izrael állammal foglalkozik, és megkértek, hogy találjak ki valamit. Végül praktikus és szakmai szempontok alapján az volt az ötletem, hogy kortárs izraeli művészek videómunkáit mutassuk be, és azon keresztül azt, hogy ők hogyan látják a saját országuk történelmét és jelenét. Ezután jött az Ezek a legszebb éveink? című kiállítás Margl Ferenccel és Sárai Vandával, amihez katalógus is készült, majd

tavaly megrendeztem a Családi okok miatt című kiállítást, amibe a művészeken kívül debreceni civileket is bevontunk, és ekkor született a felkérésemre egy vers átdolgozás, amit Szabó Benedek és Sallai Laci csinált, erre mind a mai napig mint a kurátori tevékenységem egyik csúcspontjára tekintek.

Most éppen egy online projektet csinálok, amiben felkértem művészeket, hogy párban, videómunkákon és fotókon keresztül reflektáljanak az otthon fogalmára és annak átalakulására a járványhelyzet kapcsán. Több szempontból is próbáltam kilépni a komfortzónámból, ugyanis olyan művészeket kértem fel, akikkel még nem dolgoztam együtt, illetve olyan pályakezdő alkotókat vontam be, akik közül sokan még egyetemre járnak.


G.E.: Ezenkívül mivel foglalkozol jelenleg?


D.T.: Talán a legfontosabb projektem, ami szintén a MODEM égisze alatt megy, a 30 című oktatási projektünk Mélyi Józsival és Szabics Ágival. A ‘89-2019 közötti időszak minden évéből kiválasztunk egy kortárs magyar műalkotást, és felkérünk egy szakembert, hogy írjon róla elemzést, majd szervezünk köré egy workshopot Debrecenben a helyi tanárokkal, ahol közösen találjuk ki, hogyan lehet integrálni az adott művet az oktatásba, valamint hogy milyen feladatokat lehet köré építeni. Ezután csoportos foglalkozásokat is tartunk online vagy offline formában. Összeszámoltam, és eddig körülbelül 950 emberhez tudtuk eljuttatni ezt a projektet. A három év végén lesz ebből egy nagy kiállítás a MODEM második emeletén, 1300 négyzetméteren, valamint készül majd egy kiadvány, ami lényegében egy pedagógiai segédtankönyv lesz olyan elvetemült oktatók számára, akik szeretnék a kortárs művészetet beemelni a tananyagba. A kiadvány a harminc alkotást, a hozzájuk tartozó műelemzést és a feladatokat tartalmazza majd. Ezenkívül jövő ősszel lesz az Ezek a legszebb éveink? folytatása, amelynek keretén belül három-három román, cseh, szlovák, lengyel és magyar pályakezdő művész foglalkozik majd a regionális identitás kérdéskörével. Azt a jelenséget vizsgáljuk, hogy bár nincs konkrét tapasztalatunk a szocializmusról, annak szelleme, és minden következménye erősen áthatja az identitásunkat, de mégis már a globalizáció korában szocializálódtunk.


Leitner Levente és Sallay Dániel - Urtár Nexus, Ezek a legszebb Éveink? - részlet © Lukács Tihamér

G.E.: A kurátor fogalma, a köré épülő tevékenységek nagyon széleskörűek. Mit tartasz magadra a leginkább érvényesnek?


D.T.: Olyan kurátornak tartom magam, akit érdekel a történelem, valamint a különböző társadalmi problémák, és ezekre művészeti projekteken keresztül szeretek reflektálni. Egyre inkább próbálom tágítani a perspektívám azáltal, hogy ezekbe a projektekbe nem csupán képzőművészeket vonok be, hanem különböző tudományágak képviselőit is. Ezenkívül feladatomnak érzem, hogy elősegítsem új művek létrejöttét, valamint hogy megpróbáljam legalább a társadalom egy kis szegmensét kortárs művészetre fogékonyabbá vagy érdeklődőbbé tenni. Ha csak néhányan elkezdenek rendszeresen múzeumba ellátogatni, már megérte.


G.E.: Mit tanácsolnál a jövő kurátorainak, mi a legfontosabb az egyetemen töltött évek során?


D.T.: Bátornak kell lenni, és higgyetek magatokban! Legyetek nyitottak a művészek felé, merjetek velük beszélni, haverkodni! Fontos már az egyetemen rájönni, mik az ember erősségei és gyengeségei. Az előbbiekre kell koncentrálni, az utóbbiakat pedig fejleszteni kell.


G.E.: Van valami nagy álmod, amit szeretnél elérni?


D.T.: Egyszer szeretnék egy hazai nagy intézményben vezető kurátor vagy igazgató lenni... Talán egyszer a Velencei Biennále magyar pavilonját kurálhatom és szuper lenne egyszer egy menő külföldi intézményben kiállítást rendezni, bár perverz módon itthon tervezem az életemet.


2020 ősze


A 2020/21-es tanév őszi félévében, a Kurátori ismeretek óra keretében a Képzőművészet-elmélet szak harmadévesei interjúkat készítettek a KET-en végzett hallgatókkal. Arra voltunk kíváncsiak, hogy egyrészt az alap- illetve mesterképzést (az utóbbi 2012 és 2016 között Kortárs művészetelméleti és kurátori ismeretek néven futott) követően hogyan tudták hasznosítani a tanulmányaik során szerzett gyakorlati tapasztalataikat, elméleti tudásukat, valamint a tanrenden kívül szerzett ismereteiket, másrészt, hogy hogyan alakult a pályájuk diploma után, mivel foglalkoznak most. Vannak, akik hazai felsőoktatási intézményben vagy külföldön tanultak tovább. Mások múzeumokban, galériákban helyezkedtek el, de természetesen vannak olyanok is, akik teljesen más területen folytatták pályájukat.


Az interjúkból számos tanulság leszűrhető: például, hogy a kurátori szerepek nemcsak a „klasszikus” múzeumi munkához vagy kortárs művészekkel megvalósított kiállítások szervezéséhez kapcsolódnak. Miért ne tekinthetnénk kurátori tevékenységnek a kulturális műsorok készítését független rádióban, pályázatokhoz kapcsolódó háttérkutatást egy építészeti stúdióban, egy közösségi, tudásmegosztáson alapuló tábor megvalósítását vagy akár egy divattörténettel foglalkozó blog készítését? A lényeg azonban nem ezeknek a változatos tevékenységeknek a felcímkézésén van. Bár nem reprezentatív a „felmérés”, hiszen a közel 100 végzett hallgatóból ezúttal csak kb. két tucattal tudtak a harmadévesek beszélgetni, már ebből a merítésből is kiderül, hogy a KET-es tanulmányoknak köszönhetően, vagy akár attól függetlenül, a kortárs művészethez kapcsolódóan, vagy más területen, számos változatos projekten és munkakörben dolgoznak egykori hallgatóink.


A hazai művészeti intézményrendszer különböző okokból kifolyólag folyamatos átalakulásban van. Az elmúlt években a pályakezdő művészeti szakemberek is egyre szűkülő intézményi lehetőségekkel szembesülnek. A pályaelhagyás egy lehetséges reakció a megváltozott intézményi struktúrára. A független kezdeményezések, vagy akár saját intézmények alapítása egy másik válaszható út. A volt KET-esek projektjei, és megvalósulásra váró tervei remélhetőleg nemcsak a hazai intézményi térképen hagynak majd nyomot, hanem olyan területeken is, amelyek a kortárs művészeten (látszólag) kívül helyezkednek el.


Témavezető: Lázár Eszter

Recent Posts

See All