• Ágnes Keszegh

Műtermi hangulat Csákány Istvánnal

Egy kissé dőlt kamera szögéből nyerhettünk bepillantást Csákány István műtermébe, környezetének egy kis szegletébe. A Düsseldorfban élő művész – akit az utóbbi hónapokban több cikkben is említettünk és nemrég nyílt kiállítása A kalapács álma címmel a Ferenczy Múzeumi Centrumban – mesélt az egyetemi éveiről, munkásságáról, és arról, hogyan viszonyul a mostani helyzethez.


Csákány István: IT WAS AN EXPERIENCE TO BE HERE! 2010. (Csákány István jóvoltából) Fotó: Miklós Surányi
Csákány István: IT WAS AN EXPERIENCE TO BE HERE! 2010. Fotó: Miklós Surányi (Csákány István jóvoltából)

A Képző online folyóirat első témája az otthon-otthontalanság volt, több cikkben is említették a neved. Mit gondolsz mennyire kapcsolódik hozzád ez a két fogalom?


Én ezzel a témával nem foglalkoztam. Vannak munkák, amelyekbe beleolvasható, mint a Borostyánszoba, vagy a Sivatag, ezek az otthonhoz, vagy a családhoz kapcsolódnak, de számomra nem ez volt a középpontban. Most Németországban élek, de éltem Magyarországon és Romániában is, nekem mindig az az otthon, ahol vagyok, kötődöm az emberekhez, a lakásomhoz, és ha az egy albérlet, akkor ahhoz.


Nem az otthon-otthontalanság fogalmából indulsz ki, a néző élménye mégis erősen kapcsolódik hozzá. Mit gondolsz, miért?


Az általam létrehozott szobák mondhatni otthonok. Létezésünknek egy lakás, egy szoba, vagy egy használati tárgy az alaptere, alapeleme. Azt gondolom, ha mindenki ismeri az adott látványt, nem a realista megfogalmazásmód érdekes benne, hanem a hiány. Általában az ember hiányzik belőlük, valami maradványa van csak jelen. Érzékeled, hogy a történetnek van előzménye, de nem tisztázott, hogy mi, én nem akarom tisztázni.

A látogató legyen kíváncsi arra, hogy mi hiányzik és miért hiányzik, és a különböző anyagokon, vagy a téren keresztül kapcsolódjon hozzá.

A munkásságodra változatos anyaghasználat jellemző. Mi alapján döntesz?


Egyrészt a médium, másrészt az anyag, amit használsz, rengeteg mindent meghatároz. Nyilván egy idő után mindenki specializálódik egy médiumra, egy anyagra. Lassan kialakul, hogy számodra mit jelent az az anyag, és miért azt használod, mert az anyagnak van egy fizikai sajátossága, karaktere. Szerintem ebből a szempontból fontos a tudatosság.


Az egyik visszatérő anyag munkáidban a tetőléc. Miért használod szívesen?


A tetőléc a legolcsóbb faanyag, amit csak találsz a piacon. Ez egy építkezési anyag és erre a célra tökéletesen megfelel. Műtárgy alapanyagának viszont alkalmatlan, mert könnyen sérül és nagyon érzékeny a környezetre. Pont ezt szeretem benne.

A számunkra fontos dolgokat, mint a múltat ápolni kell. Ha nem gondozzuk, nem tartjuk életben, akkor nem tudunk emlékezni, nincs viszonyítási alapunk a jelenben.

A legrosszabb történeteket is fenn kell tartani, hogy ne vesszenek el, hogy tanulhassunk belőlük.


Én Szlovákiából származom (szerk. Keszegh Ágnes), az ingázó diákok között van egy olyan kifejezés, hogy „otthonról-haza”. Ezt a bizonytalanságot érzem a Borostyánszobában is, mintha kiszakítottad volna az időből és térből édesapád erdélyi munkahelyét. Beszélnél egy kicsit róla?


A Borostyán volt az első otthonhoz kapcsolódó munkám az egyetem végeztével. Azért volt fontos a számomra, mert hiába éreztem jól magam Pesten, valahol mindig kívülálló maradtam. Nem voltam tősgyökeres pesti, aztán annyira kívülálló lettem az otthoniakhoz képest is, hogy nem vagyok már ottani, például nem beszélek tájszólást. Az édesapám tevékenységén keresztül próbáltam illusztrálni ezt a változást. Megteremteni az illúziót, ami a jövőről szólt és a bizalomról, hitről.


Csákány István: BERNSTEINZIMMER, 2010, fa, villanykörte, Fotó: Miklós Surányi (Csákány István jóvoltából)

A múltat elkezdték kisöpörni, miközben a rendszer pontosan ugyanazokat a béklyókat rángatja még a mai napig is, amiket örökölt minden ember, meg a rendszer maga is. Számomra az egyik legkézenfekvőbb példa az volt, hogy az irodaház, ahol apám műhelye volt, modern hatást akart kelteni, de a karbantartás még mindig a szocializmusból fennmaradt régi barkácsszobában zajlott. Megmaradt annak, ami mindig is volt.


Több munkában is megjelenik a rágógumi rózsaszín és kék, például az “It was an experience to be here!” címűben. Mik voltak a kiinduló pontjai ennek?


Prága volt az otthonom akkor, hónapokon keresztül. A munka az otthoni életünkről is szólt, de engem sokkal inkább foglalkoztatott az, hogy miért kell megcsinálnom ezt a munkát? Miért festek mindent rózsaszínre? Miért élek onnantól kezdve egy héten keresztül így?


Két hét után elköltöztünk. Rózsaszínben éltünk, nem láttunk tisztán, minden komplementerben létezett. Nagyon rosszul éreztem magam attól, hogy van egy jó ösztöndíj, amiből lehet jó dolgokat csinálni, de sem a helyiekkel, sem egyedül nem lehetett dolgozni. Be voltál rakva egy szobába, ahol a nap 24 órájában zaj volt a vasúti szerelvények miatt, nem tudtunk aludni, végképp kikészültem.

Ezt az álomvilágot próbáltam megfogalmazni ebben a rózsaszín térben, az illúzióját annak, hogy ez mennyire tökéletes lehetne, hogy mennyire vágyunk valamire, hogy ezek a körök, vagyis az életünk a kívülállóknak illúzió. Mindig a szemlélő képzel valamit, aztán tovább dúsítja a saját fantáziájával a látottakat.

Az a rózsaszín ezt akarta megteremteni. Azóta is néha fel-fel bukkant ez a rózsaszín, azért, hogy kicsit más színben, érzületben lássam a saját környezetemet, a saját munkáimat. Például a lofoteni (Lofoten International Art Festival, 2013 szerk.) rózsaszín garázsban kiállítottam a munkámat szerszámokkal, és a helyi szeméttel együtt.

A szín miatt minden más esztétikát kapott és nem tudtad reálisnak látni azt az amúgy szokványos teret, minden síkszerű képpé alakult. Onnantól kezdve, hogy minden egy tónusrendben van, olyan, mint egy cianotípia, egyszerűen más színt kap a történet, mint amikor photoshopban ráhúzol egy filtert.


Csákány István: IT WAS AN EXPERIENCE TO BE HERE! 2010. Fotó: Miklós Surányi (Csákány István jóvoltából)

Most a covid idején Németországban is be van zárva minden. Hogy viseled ezt? Az Izolátor című munkád milyen tanulságokat, milyen kapcsolódásokat jelenthet a művészeti munkafolyamatokkal?


Az Izolátor témát talán Kristóf Krisztián (Randomroutines szerk.) hozta fel elsőként, de valójában mindegyikünk kedvelte. Ha sok környezeti kényszer van, akkor megpróbálunk megfelelni, de alapvetően egy belső világot, szóval csendet akarunk. A Documenta után volt az OFF-Biennálé. Rengeteg minden történt, vagy nem történt, nehéz időszak volt.

Az volt az érzésem, hogy a világ állandóan akar valamit. Megmondja, hogy mit akar, mit kell neked csinálni és követel és követel, és egyszerűen nincs egy pillanatod, amikor normálisan tudsz rátekinteni, és nincs is időd, mert vannak közben dolgok... Az internetre, a hírekre gondolok, a világpolitikára. Egyre inkább mindenhez kell egy kicsit értened, mindenről tudnod kell – globálisan. A művészet is egyre inkább ilyen, minden nagyon gyorsan eléri.

Ezáltal minden témát csak felületesen lehet megismerni, és ez engem zavar. Körülbelül minden évre van egy-két nagy topic a művészetben, amit minden vezető intézmény, művész, kurátor használ. De aztán jön egy másik lendület és változik, semmi nincs kidolgozva.

Nem tartom jó stratégiának. Lehet, hogy karrier szempontjából az, de művészetileg semmiképp sem tartom jónak, hogy művészek olyan témákkal foglalkoznak, amikben igazából nincs jártasságuk, és nem töltenek vele megfelelő mennyiségű időt. El lehet olvasni egy-két könyvet, megnézni valamit, és csinálni hozzá egy jó kis művet, de lehet látni, hogy nagyon gyorsan érdektelen lesz.


Az egyetemmel kapcsolatban milyen élményeid vannak?


Szerintem az a fontos, hogy akikkel együtt jársz egyetemre, azok motiváltak legyenek. Nálam nagyon színes volt a környezet, és elég konstruktív is. Ha az egyikünk kiment egy residency-re, akkor mi is kimentünk és ez mozgásban tartotta azt a húsz embert. Aztán egy idő után magányos farkassá lesz az ember.


Mennyiben változott a munkamódszered?


Ahogyan felnősz, többféle munkamódszert megismersz, amelyek hatással vannak rád. Van előnye, meg van hátránya is. Sok esetben inkább az ösztönösség működik nálam, mivel fontos, hogy egy mű elsőre kommunikáljon veled mint nézővel. Majd ezt követően elindítsa a különböző gondolati szálakat, amihez lényeges, hogy a művész is jobban és pontosabban megfogalmazza a részleteket. Ezzel próbálkozom…


Keszegh Ágnes és Puskás Melittaflóra

A folyóirat következő témája a Vénusz updated nőiség, női test, feminizmus hívószavak köré épül. Várjuk írásaitok ezzel kapcsolatban, illetve ha bármilyen más képzőművészeti kérdésről, aktuális kiállításról vagy arról, ami mostanában foglalkoztat Titeket, szívesen írnátok, keressetek minket a kepzoblog@gmail.com e-mail címen! Ha szerettek írni, de nem tudjátok miről, akkor segítünk!