Az SZFE diákságának ellenállása egyetemük modellváltásával (pontosabban modellváltásuk milyenségével) szemben egyszerűsége révén erőteljes szimbólumrendszert hozott létre. A piros-fehér kordon az eddig és ne tovább, a közösségi összefogás jelképe lett; összekötötte a szolidarítók ablakait és kirakatait, táskáikat és kerékpárjaikat, kezeik is így alkottak élőláncot. Március tizenötödikén a kordon színei kiegészültek a zölddel, így nemzeti szimbólumként tekereg városról városra. A mai politikai demonstrációban vagy művészeti akcióban a piros-fehér-zöld kiszélesíti a kordonszalag értelmezési síkját, még inkább az összefogás válik hangsúlyossá. A szalagok egy kiáltást fognak közre, a köztereken álló szobrok szájába adják a fogadalmat; kiállunk az egyetemi autonómiáért! Akár a márciusi ifjakra emlékezve, akár más, szoborba öntött történelmi személyek kapcsán fontos ez a játék és interakció, hogy a múlt ne merev és érinthetetlen legyen.

Az ország emlékezik, és büszke az 1848-49-es szabadságharcra, de emlékezhet-e méltón anélkül, hogy reflektálna jelenére, kiállna jövőjéért? Ezt szem előtt tartva nézzünk a piros-fehér-zöld szalaggal körülölelt köztéri szobrokra, felsőoktatási intézményekre, ahogy a jelen őrt áll közös múltunk értékei mellett. Emlékezzünk a szabadságharcra, de a szabadság ne emlék legyen.