Három hete nyílt meg Benedek Tom Ovidius című önálló kiállítása a Useless Galleri kurátor kollektíva szervezésében. A kollektívát Petrányi Luca és Solymár Fanni alapította 2021 elején, első közös munkájuk helyszíne a nyolcadik kerületben található volt Matáv épület, amelyben ma a Nyolcésfél műterem- és alkotóház működik.

A befogadói élmény már az esemény terébe (egy régi szerverterem) lépéskor intenzív. A kurátori elképzelés szerint a kiállítótér aktív része a munkáknak, együtt él a képsorozattal. Izgalmas kiterjesztés ez, a vizuális befogadást megelőzi az átható összbenyomás. A tér egyszínű szürkesége, a neonfények világítása és a természetes fény hiánya összenyomja az embert, klausztrofób érzést kelt. Folyamatos elektromos zúgás hallatszik a háttérben, a kiállítótérben kábelkötegek lógnak a falból, a linóleum padló szétvált és szivacsdarabok hevernek mindenfelé. Megrendezettnek tűnő káosz.

A festményeket nézve a feszült érzés fokozódik és a néző talán zavarba jön – mit látok? Egy autó vezetőülése, amelyből emberi karok nőnek ki. Egy motorháztető alól kinyúló kézfej. Egy mosógépből kitekintő arc. Emberi testrészek gépekbe olvadva. Benedek Tom formavilága realista, ugyanakkor az összhatás mégis absztrakttá válik a képkivágásoknak köszönhetően. Kérdések és asszociációk sorozata indul el a nézőben: ufóinvázió, autóbaleset, törésteszt, techno, cyberpunk világ – csak néhány példa az értelmezési lehetőségek sorából.

A első benyomások bizonytalanságát követően elér a felismerés. Bujkálást és rejtőzködést látunk, emberi testek simulnak a mechanikus testekben. A festmények alapját egy embercsempészetről készült fotósorozat adja. A nehéz téma és a festői formavilág erős kontrasztban állnak egymással – a határozott vonalvezetést lágy pasztellszínek tompítják, az arctalan szereplők mozdulatlanságából romantikus nyugalom árad.

Nem szociopornót látunk, hanem egy izgalmas kísérletet az ember-gép viszonyának értelmezésére.

Az alkotó szeretne eltávolodni a valós kontextustól és metafizikai nézőpontból tekinteni a számára fontos részletekre. Minden kiragadott részletben egy viszony rejlik – két test viszonya – kapcsolódás hordozó és hordozott között.

Ez a kapcsolódás esetenként olyan szoros, például a Msotemirhoaps (Seat) esetében, hogy a funkcionális viszonyból már-már egyesülés lesz. A festménysorozat és a kiállítás címét adó ovidiusi Metamorphosis nyomán a képeken átalakulás megy végbe. Az ember géppé válik vagy a gép válik emberré, esetleg létrejön egy új entitás. Tulajdonképpen nem a végeredmény számít, hanem a megjelenő viszonyok. A legtöbb ábrázolás esetében a gép kebelezi be az emberi testet, azonban látunk egy kivételt. A Maohesmhtpiors (Pants) című képen az emberi test válik hordozóvá, és ezáltal a helyére kerül a sorozatot átfogó viszonyrendszer: a hordozó bármikor átalakulhat hordozottá és fordítva.

Benedek szubjektív világát ismerhetjük meg a festményeken keresztül. Ebben a világban egyrészt békesség és megadás jellemzi a szereplőket, másrészt jelen van egy feszülten disztópikus hangulat. A sorozat egyik legizgalmasabb darabja, a Mmiartsheoops (Hang) tág perspektívája és részletgazdagsága ellenére ügyesen téveszti meg a nézőt. Arctalan főszereplői mintha hátradőlve pihennének vagy éppen egy techno buliban táncolnának neon színekbe öltözve. Lassan érti meg a befogadó, hogy az elsőre homogén hatású környezetben két tűzoltó látszik a háttérben. Benedek elsősorban nem a valóság egyszerűsítésével manipulálja a jeleneteket, hanem a formák rendezésén és dinamikáján keresztül építi fel saját világát.

A sorozat kései darabjaira egyre inkább jellemző a realitástól való távolodás, az alkotót egyre kevesebb részlet érdekli. A Mphetrsaiomos (Head) című képen egészen szűk kivágást látunk. Sejthetjük, hogy a festmény egy mosógépbe bújt embert ábrázol, ugyanakkor a világűr, űrhajó, pilóta, űrutazás asszociációi szinte automatikusak. Az egész sorozat összefüggésében jelen van a sci-fi gondolatának lehetősége, azonban a Mphetrsaiomos (Head) című kép esetében kikerülhetetlen a gondolat. Mégsem egy letisztult és steril fikciós világra gondolunk. Inkább David Cronenberg Crash című filmjének szétroncsolt és káoszban álló gépi-emberi valóságát látjuk, amelynek lakói olyan mértékben megadják magukat környezetüknek, hogy végül egyesülnek azzal.

Ezen a ponton talán bizonyos értelemben visszatalálunk a valósághoz is. Bár Benedek kifejezetten eltávolodik a festmények társadalmi értelmezésétől, a képek fiktív világában teremtett viszonyok jelen vannak a való világban is.

A hordozott test teljes alárendeltsége és kiszolgáltatottsága a hordozóval szemben, és az út végén váró átváltozás – egy új élet vagy a halál.

Ez utóbbi gondolat egy lehetséges értelmezése a sorozatnak, ugyanakkor Benedek semmit nem kényszerít ránk. Érzékeny gondolkodású, mégis határozott képi világában a néző szabadon elmerülhet a formák és a tartalom kapcsolatában, mely kapcsolatot a kiállítótér megrendezettnek tűnő káosza organikusan és aktívan egészít ki.