• Garamvölgyi Virág

OFF–Kibeszélő III.

A harmadik OFF-Biennále kapcsán három projektről beszélgetünk, majd közöljük a beszélgetések lejegyzett változatát. Elsőként képzősök beszélgettek a Buharovokról, második alkalommal művészeti egyetemek hallgatói ültek össze megtárgyalni a MENÜ Imaginaire című kiállítást, a harmadik OFF-Kibeszélő témája pedig a RomaMoMa projekt.

A beszélgetésen Lakó Liza (konduktor szak), Nguyen Florence (kommunikáció és médiatudomány), Bazsányi Simon (szabadbölcsészet), Kovács-Szerján Kristóf (kereskedelem és marketing) és Garamvölgyi Virág (képzőművészet-elmélet) vettek részt.


Omara hang-tér-foglalása / OFF-Biennálé Budapest

A RomaMoMa projekt keretein belül látható Omara hang-tér-foglalása a Kesztyűgyár Közösségi Házban (május 30-ig megtekinthető), Oláh Norbert installációja (A cigány művész szorongása) a Tavaszmező utca 6.-ban, és május 16-án a Független Színház Magyarország bemutatta a Békamesék című kapcsolódó előadást.

Virág: Ti ismertétek már Omarát a kiállítás előtt?


Simon: Igen. Kiállításán még nem voltam, de láttam képeit online galériákban. Meg van egy ismerősöm, akit el is hívtam erre a kiállításra, ő is önkénteskedett amúgy a Bagázsnál (ennél az egyesületnél önkénteskedtek a beszélgetés résztvevői közül hárman – a szerk.) egy darabig, és ő nagyon-nagyon szerette. Meg videóinterjúkat is néztem vele.


Liza: Én először azt hittem, hogy a kiállítás címe egy ilyen mantra vagy valami.


Flo: Igen az Omara, mert így a betűk szempontjából benne van az, hogy roma, és akkor…


Virág: Mi volt a benyomásotok a karakteréről?


Flo: Nekem nagyon Frida Kahlos volt a képek stílusa miatt. Főleg a szemműtétes emlékeztetett rá.


Liza: Meg az abortuszos is.


Flo: Meg ő is egy nagyon erős jelenség volt. Nyilván tök más közegből, de valahogy nekem ez jutott először eszembe.


Kristóf: Én egy picit tartottam az elején az egésztől, főleg azért, mert az volt a fémjelzés, hogy ő egy roma művész, ezzel volt definiálva. Nem tartottam szerencsésnek, hogy valakinek a művészetét az etnikumával írják le. Ennek ellenére meglepően tetszett. Nagyon erős a stílusa, különösen az általa firkálásnak definiált dolgok tetszettek a képein.

Az volt fura, hogy a kísérőszövegben nagyon küzdöttek az ellen, hogy ő naiv művész lenne, pedig szerintem pont ebben van az ereje. Annyira a kánonon, meg a rendszeren kívüli, és mégis ennyire erős üzeneteket tud átadni.

Virág: Szerintetek ő kortárs művész, vagy naiv művész, vagy nem zárja ki egymást a kettő? Sok szövegben naiv, amatőr, primitív művészként hivatkoznak rá, de közben a Ludwig gyűjteményében vannak képei, meg ugye volt a Velencei Biennálén, szóval sok szempontból nagyon erősen a része a kortárs művészeti életnek.


Flo: Abból a szempontból nagyon nem olyan, mint általában a kortárs művészek, hogy ők nem szokták megmagyarázni a képeket. Azzal, hogy voltak rajta feliratok, szerintem picit lejjebb hozza a képeit egy olyan szintre, amit könnyebben meg tudnak érteni azok is, akik amúgy nincsenek benne ebben a közegben.


Simon: Szerintem ez inkább egy önreflexiós gesztus. Bár a modern művészetben kb. minden műalkotás, amit egy szubjektum csinál az már önreflexió, de itt ez egy sokkal erősebb jele ennek. Nyilván kicsit támpontokat is ad, mert elég szürreálisak szerintem a képei, és talán a felirat ilyenkor könnyít a jelentés felfejtésén.

Szerintem az ő esetében annyira nem is releváns, hogy benne van-e ebben a közegben, vagy hogy azt mondják, hogy benne van, mert nem egy intézményesített közegben élt soha, ő totál kívül van ezen.

Liza: Én is úgy érzem, hogy a kettő között van. Szerintem a verbalitás miatt a társadalmisága, a radikalizmusa nagyon erős. Az, hogy szóbeli közléseket intéz a befogadóhoz egy agresszív gesztus is, felírni ilyen mondatokat. Például van az a kép, amire az van írva, hogy gondolj, amit akarsz.

Mindenki gondoljon, amit akar, és valahogy ő is azt gondol, amit akar.

A művészetére is reflektálva ez a szabadság és függetlenség nagyon szép.


Oláh Mara (Omara): Velencei Biennálé, 2010 (A KuglerArt Szalon Galéria jóvoltából)

Virág: Mondtad az agressziót. Szerintem nagyon erős része a képeinek ez a fajta provokáció, és izgi, hogy ez a Norbinál (Oláh Norbert - a szerk.) is megjelent az egész falépítés-gesztussal, meg azzal, hogy lerombolták a végén.


Liza: Meg ott is a szöveg, meg a szavak.


Virág: Igen, igen. Szerintetek miért ilyen gyakran választott út vagy forma ez a megszólalásmód?


Flo: Talán mert ez kelti fel az emberek figyelmét. Mert mindenki látja, hogy vannak problémák, csak nem elég arcon csapó módon. Meg nyilván az is, hogy felgyülemlik az évek alatt minden miatt egy olyan feszültség, hogy nehéz szépen megfogalmazni bármit.


Liza: Meg a romák felé olyan indulat megy, hogy valahogy muszáj.


Kristóf: Szerintem amúgy nem célja a műveknek, hogy ezzel oldják a feszültséget, hanem pont az alkotó feszültségét hozzák felszínre. Az agresszió meg természetes, az nem biztos, hogy ez egy hatékony mód, ami segíti a kommunikációt. Érthető, hogy megjelenik, de ez akár az elutasításhoz is könnyen vezethet szerintem. Akinek idegen ez a kérdés, talán az ilyen agresszív kiszólások miatt könnyebben otthagyja ezt a helyzetet, és a kiállítás után lehet, hogy még rosszabb véleménye lesz, nehezebb lesz számára a fal lebontása, mint előtte volt.


Liza: De közben nem az összes képe ilyen, vannak, amik szintén a cigányságról szólnak, de nem a lázadás, az agresszió eszközével.


Simon: Szerintem is amúgy a saját feszültségét oldja fel a feliratokkal. Egy nagy közhely, meg általában baromság, hogy aki alkot, az a traumáit dolgozza bele az alkotásaiba, de én itt pont ezt egy kicsit jobban relevánsnak érzem.


Virág: Valami sztori is volt erről, hogy egyszer csak kért egy papírt és egy ceruzát és onnantól festett.


Simon: Igen, meg hogy valamikor a pályája közepe felé kezdett el feliratos képeket csinálni.


Kristóf: Mikor valami rossz címet adott a kurátor. Nem is tudtam, hogy ilyet csinálnak a kurátorok, akkor nem cím nélkül rakják ki? Hanem elnevezik a képet?


Virág: Hát ezek a kurátorok… Nem tudom, gondolom valahogy kontextusba akarták helyezni, hogy mi történik, aztán nem ez történt.


Kristóf: Ezt nem tudom elképzelni, hogy valami kurátor ráír valamit és akkor az úgy van.


Simon: Inkább megkérdezném a művészt.


Virág: Az fura, hogy nem is tudta, hogy ott lesz a képe. Hogy teljesen szétszóródtak a művei a tudta nélkül. Érdekes, hogy számára nem volt olyan szerepe a művészetnek, meg a festészetnek, hogy tudatosan építse a pályáját.

Omara hang-tér-foglalása, Kesztyűgyár Közösségi Ház
Flo: Amúgy nekem az tök érdekes volt, hogy gyakran mondják a művészetre, hogy azt látsz bele, amit akarsz, vagy amit érzel. Vagy csak akkor érted, ha nagyon edukált vagy. És hogy itt egyáltalán nem így van, van egy ilyen demokráciája.

Tök jó támpont volt a felirat sokszor, például annál a képnél, amin a gyerekek voltak a börtönben, én sokkal horrorisztikusabb dologra gondoltam, mielőtt elolvastam.


Liza: Az nagyon szép volt. És nyilván ott is tök fontos volt a kontextus. Hogy kivette műszemét, és a cigány gyerekek eltakarták a szemüket, és ebből látszik, hogy ők jó emberek, és van lelkük. Nekem nagyon szép volt ez a koncepció.


Simon: Nekem arról a képről az jutott eszembe, hogy az összes festménye mennyire személyes. Szerintem egy jó párban abszolút nincs benne mondjuk a társadalmiság, amibe őt mindig beleágyazzák, meg ahogy ő is beszél magáról sokszor.


Liza: Szerintem, ha cigány nőként nyilatkozik a művészetében, akkor kérdés, hogy mennyire lehet független a társadalmiságtól.

Ráadásul egy nő élménye mindig kollektív szerintem.

Virág: Hogy a nőiséget tematizáló műveknek van egy kollektív vállalkozása? Vagy az élményekre gondolsz?


Liza: Amikor anyaságot, nőiséget ábrázolnak vagy nyilatkoznak róla, azért az mindig kollektív.


Simon: Tehát, hogy társadalmi szerepekről szól.


Liza: Például volt az Anyaság című kép. Abban is ott van a romaság, és ott van a félelem, és a szoros családi kötelék. Sok minden ott van szerintem, ami társadalmi jellegű és közös. És közben persze egy nagyon személyes dolog.


Simon: Meg eleve a műalkotás az egy kollektív dolog. De közben tényleg ott a személyesség, például a kapcsolata a lányával. Ezek érdekes egybeolvadások.

Omara hang-tér-foglalása / OFF-Biennálé Budapest

Liza: Nagyon szép, hogy a börtönös képpel is amellett állt ki, hogy a cigány gyerekeknek is közük van az esztétikumhoz. Hogy nekik is van lelkük, mert úgy elborzadtak attól, hogy kivette a szemét. Nemcsak a jóléti társadalomnak, az értelmiségnek, vagy a magas társadalomnak, vagy a nem cigányoknak van közük a művészethez.


Virág: Vicces, hogy magas társadalom.


Liza: Ja igen. Bocsánat. Vannak ilyenek, hogy alta moda


Virág: Magaskultúra!


Liza: Valami igen, vannak ilyen magas dolgok. Olaszul is van, azért mondtam.


Virág: Szóval nem csak az ilyen magas dolgoknak van közük a magasművészethez. Az milyen visszás, hogy a képein is többször megfestett alacsonyabb társadalmi helyzetű embereket, de ez a kiállítás is valószínűleg csak hozzánk jut el, és hogy mennyire nem tud hozzájuk szólni.


Kristóf: Ez nekem is eszembe jutott, de az a rossz, hogy az ő művei pont értelmezhetőek és akár eljuttathatóak lennének a nem magas rétegekhez.


Liza: Az ilyen alacsony rétegekhez.


Kristóf: Nem én kezdtem, nem én kezdtem.


Flo: Tehát, akikhez nem tudják eljuttatni.


Kristóf: Akik nem az általános célközönség.


Flo: Az a szűk réteg, akik…


Virág: Nem a budapesti értelmiségiek.


Simon: De ez nem pejoratív szerintem, csak mint nem magas. Ez egy szociológiai kifejezés.


Kristóf: Ez egy tény. Szóval csak annyi, hogy Omara pont olyan, ami tökre értelmezhető lenne ezen a rétegen kívül is, és hogy ez még sincs megvalósítva.


Flo: Arról lehet tudni valamit, hogy neki ez mennyire volt célja, hogy azok is lássák az ő alkotásait, akikkel mondjuk ugyanabból a közegből jöttek?


Virág: Szerintem neki úgy általában azzal, hogy fest nem voltak ennyire konkrét céljai. Én úgy képzelem, hogy neki ez tényleg annyira a személyes történeteiről szólt, a kimondás gesztusáról. Az, hogy ezek bárkihez eljutnak, az nem volt benne.


Liza: Amúgy az érdekes, hogy közben meg tényleg ott van a Mátyás téren.


Simon: Ezt akartam mondani, hogy ez biztos tudatos volt.


Liza: Igen, hogy ott kimész, és pont azt a környezetet látod. Azon gondolkozom, hogy vajon hányan mentek be.


Virág: Szerintem az a szomorú, hogy senki.


Simon: Biztos a pandémia miatt is. De az tényleg teljesen más lett volna, ha a Várban állítják ki a Galériában, a Falk Miksa utcában vagy a Deák Erikában. Az tényleg a művészettel foglalkozó elitnek szólna.


Omara hang-tér-foglalása / OFF-Biennálé Budapest

Liza: A Kesztyűgyár épülete nagyon más közeg.


Kristóf: Ezt gondoljuk, de amúgy a valóságban van különbség? Más nézi meg a várban?


Simon: Szerintem igen. Nagy szerepe van a kiállítótérnek.


Virág: Meg szerintem mint gesztus is fontos.


Kristóf: Az igaz. Nagyon jó, hogy ott van kiállítva, de szerintem ugyanezekhez az emberekhez jut el. Nem gondolom, hogy van különbség a látogatók között.


Liza: Szerintem inkább számban van különbség, hogy többen mennek el a Várba.


Flo: Én tök elképzelhetőnek tartom, hogy vannak olyanok, akik nem szívesen jönnek el ide, ennek a környéknek azért van egy negatív híre.


Kristóf: Ha az ott lakókat nem is tudja bevonzani, akkor legalább a máshonnan látogatóknak ez is az élmény része, hogy eljönnek ide.


Virág: Még a látogatókra visszatérve, én ugye voltam a projektben önkéntes, és amikor ültem bent a kiállításon, többször jöttek föl tanodás (a Kesztyűgyárban tanoda is működik - a szerk.) gyerekek nézelődni. És iszonyú jófejek voltak, írtak a vendégkönyvbe, meg választottak kedvenc képet. Szóval lehet hogy kevesen, de legalább ők látták. De nyilván nagyon fontos lenne, hogy ne csak mi nézzük meg.


Flo: Szerintem az alapvetően tök nagy baja ennek a közegnek, hogy ha te nem mondod, akkor hozzám nem biztos, hogy eljut ez. Amúgy kíváncsiak az emberek, csak nem tudják, hogy hol keressék, mert annyira szűk ez a közeg.

Főleg mostanában az a trendi, hogy megfogsz valami társadalmi problémát. De ez meg tényleg csak azokhoz fog eljutni, akik amúgy is fogékonyak erre. Bár az sem baj, hogy akik már érzékenyek, még tovább érzékenyülnek…

Virág: Amúgy ezt akartam mondani még mikor a látogatókról beszéltünk, hogy én mondjuk azért jöttem ehhez a projekthez önkénteskedni, mert úgy alapvetően a cigányság helyzete érdekel, nem ismertem a művészeket mélyebben. Ez is jól leírja, meg a látogatókon is látszik szerintem, hogy hamarabb van a szociális érdeklődés.


Kristóf: Egy olyan réteget szólít meg a projekt, akiket már eleve érdekel ez a terület. Ez egy még fontosabb kérdés a roma származású művészek támogatásán túl, hogy hogyan lehet a művészetüket eljuttatni akár a romákhoz.


Virág: Igen. Ennek kapcsán akartam kérdezni tőletek, hogy ugye ez az egész a RomaMoMa keretei közt valósult meg, és hogy mit gondoltok a roma múzeum elképzeléséről? Nagyon izgi kérdés szerintem, és pont azért kell kritikával nézni, amit mondasz.


Péli Tamás: Születés, 1983 (Péli Sára jóvoltából)

Liza: Ez is olyan, mintha szegregálva lenne a többitől.


Kristóf: Igen, szerintem sem lenne szerencsés. Az lenne az ideális, ha nem lenne szükség valami újra, hanem a Ludwigban meg a galériákban lennének kiállítva a romák.


Virág: Persze, de ez nincs így. Szerintem abból a szempontból érvényes, hogy megjelent ez a törekvés, mert hogy nincsenek kiállítva a Ludwigban meg galériákban, nem történik meg a roma művészet reprezentációja.


Liza: Pont azért, mert van ilyen, hogy roma művészet, ezért nincs jelen a többi helyen vegyesen. Erről tanulok az egyetemen, hogy hogyan legyen egy társadalom inkluzív, csak ugye a mozgássérültek, a fogyatékossággal élők szempontjából.


Virág: És van valami konklúzió?


Liza: Se konklúzió, se inklúzió. A társadalom nem fogadja el, és nem vezeti át a gyakorlatba. Ha igen, akkor meg nagyon lassú az átalakulás, az integráció után jön csak az inklúzió. A kettő tök más, mert az integrációban az adott kisebbségnek asszimilálódnia kell a többséghez, muszáj normalizálódni. Az inklúzió meg pont arról szól, hogy mindenki szükségletére kell válaszolni és együtt nevelődni.


Virág: Ez a kulturális inklúzió nagyon lehetetlennek tűnik.


Liza: Itt van mondjuk az Oláh Norbi munkája és gesztusa. Nem tudom erre a kritikára például reagál-e a rendszer.


Virág: Hát mi itt beszélgetünk róla… Nem tudom amúgy, mennyi emberhez jutott el.


Simon: Szerintem az abban más, hogy sokkal bevonóbb. Performatív művészet képzőművészeti alapokkal. Olyan szempontból is részvételi volt, hogy el lehetett vinni a téglákat. Sokkal erősebb gesztus, mint egy kiállítás festményekkel. Ha társadalmiságról van szó, ez sokakat erősen megszólított.


Liza: Igen, csak milyen kevesekhez jutott el.


Simon: De milyen erős reakciót váltott ki abból a két emberből, aki ott volt. Meg ez ki van rakva az utcára, nem kell bemenni egy terembe, hogy valaki lássa ezeket a téglákat és a feliratokat.


Kristóf: Az biztos, hogy feltűnő. Amikor ott voltunk, akkor is jött az a két csávó, valószínűleg apa és fia, mindketten gyönyörű kopaszra borotvált fejjel. Megcsodálták a lebontott téglafalat és megjegyezték, hogy a cigányok ugye így csinálják, a mocskos cigányok, és megkérdezték, hogy ennek mi értelme lehetett. Majd bementek a szomszédos házba.


Oláh Mara (Omara): Nincs interjú, 2010 (Az Everybody Needs Art jóvoltából)

Virág: Csak lehozta a fiát, hogy megmutassa.


Kristóf: Igen. Szerintem maximum egy háztömbkört mehettek, vagy egyenesen a házból jöttek, és megnézték, amit már eleve tudtak, de azért hangosan megjegyezték a jelenlétünkben, hogy a cigányok mocskosak.


Simon: Direkt azért mondták ilyen hangosan.


Kristóf: Mert ott voltunk és olvastuk a szöveget. A szomszédos házban laktak, biztos, hogy tudták, hogy mi van ott.


Simon: Valószínűleg látták is a performanszot.


Kristóf: Elég gyenge, címzés nélküli provokáció volt.


Simon: Meg így elvonulóban. Ez olyan gyáva szerintem. Akkor jöjjenek oda, és vitatkozzunk vagy verekedjünk. Bodrogi Gyula is azt mondta az SZFE-vel kapcsolatban, hogy két fél, bokszmérkőzés. Összeverekszik, durr-durr folyik a vér. Megoldaná az egész kérdést.


Virág: Ez az egész köztériség nagyon király ebben. Hogy mindenki viszonyult hozzá valahogy, aki látta az utcán.


Kristóf: Bármilyen negatív hatás is ez, amit most mondtunk, de mégiscsak egy hatás, és ez volt a célja.


Virág: Még a hatások kiváltásához, hogy nekem ez tényleg meghatározó és erős élmény volt. Mármint a romaság és a művészet szempontjából is sok új nézőpontot hozott be az egész Oláh Norbi projekt, a szöveg, a fal, meg a darab (Békamesék - a szerk.). Amikor először olvastam a RomaMoMáról, nem fogalmazódott meg bennem a kritikája, ez meg rámutatott, hogy mennyire visszás az egész.


Liza: Az a baj, hogy bennem sem fogalmazódott meg, mert szerintem ennyire természetes, hogy ilyen a társadalmunk, és így működünk.


Flo: A kiállításon is gondolkodtam ezen, hogy kik igazából a roma művészek és milyen lenne egy roma múzeum.

Az, hogy valaki roma és művész, nem jelenti azt, hogy neki a roma problémákról kell alkotnia. Ha lenne egy ilyen múzeum, akkor bárki műveit, aki roma, kiállítanák? Vagy konkrétan ennek az etnikumnak a problémáival foglalkozó munkák lennének?

Mert az meg nagyon beszűkít. Aki meg nem ezzel foglalkozik, de roma, akkor annak nem lenne ott helye?


Liza: Neki máshol kéne lennie. Ez a konkrét szegregáció szerintem.


Flo: Meg ha csak fest valami nagyon szépet, aminek nincs köze a romasághoz, akkor az meg fura, hogy ott van. Lehet amúgy, hogy a névválasztás is problémás, ha roma múzeum helyett a roma integrációval, kulturális örökséggel kapcsolatos képzőművészet múzeuma lenne, az már egy világosabb koncepció.

Kristóf: Az a baj, hogy a roma művészek nem tudnak a romaságukon kívül létezni. Inkább romák, mint művészek sok esetben, és szerintem egy ilyen roma múzeum, csak erősítené ezt a képet.

Maximum egy válságkezelés lehetne, ami megint csak azokhoz jutna el, akik ezzel foglalkoznak, és igazi társadalmi hatást nem tudna elérni. Szerintem az erőforrásokat sokkal inkább a hosszútávú integrációra lenne érdemes fordítani, hogy a kánon részei legyenek a roma művészek is. Ezzel sokkal többet lehet segíteni, mint egy konkrétan szegregált felület létrehozásával.


Virág: Tényleg ironikus lenne egy szegregált múzeumot csinálni. Csak közben ott van az, hogy alig ismerünk roma származású képzőművészeket. Ez egy tök szomorú és nagy hiány. Az is milyen visszás, hogy én ismerek néhányat, és ha lemennénk Dányra (Pest megyei község, ahol a cigánytelepen önténtesekkel dolgozik a Bagázs Egyesület - a szerk.), és megkérdeznénk, akkor nem ismernének senkit.


Flo: Igen. Az is más lenne nagyon, ha egy nemzetről beszélnénk és nem egy szétszóródott etnikumról.


Oláh Norbert: A cigány művész szorongása / OFF-Biennálé Budapest

Simon: Persze. Az is érdekes, hogy a romák reprezentációja mennyire leegyszerűsített a médiában. Nagyjából két képet szoktak mutatni, a cigánybűnözést és a tehetségeseket, akik általában zenészek.


Liza: És van az Omara, aki jósnő az Ezo-Tvn.


Simon: Igen. Szóval nem nagyon hallani például nem zenész roma művészről. Pedig azért vannak. Meg arról nem sok szó esik, hogy vannak-e cégen belül felsőbb pozíciókban romák, pedig biztosan. Egy-két embert szoktak kiemelni, mondjuk Cserdi volt polgármesterét. Ezeken a történeteken kívül nem nagyon elérhető más narratíva az emberek számára. Ez még annál is nagyobb probléma szerintem, mint hogy nem tud kilépni valaki a romaságából, mert ez szinte az összes kisebbséget érinti. Az van a fókuszban, hogy ők a társadalom elnyomott tagjai, és nem az, hogy olyan emberek, mint bárki más. És az Oláh Mara, szerintem ő valójában ezt leszarta.

Hozzá úgy is hozzá lehet nyúlni, mint egy anya vagy egy forróvérű nő, aki ezt nem takargatta. Van a műszeme, amit belebasz a Soros György kezébe a Biennálén, és ezek a dolgok azok, amik valójában lényegesek.

Persze nála a származás is hangsúlyos, de nem így kéne hivatkozni rá elsősorban.


Virág: Szomorú, hogy a médiában ezek a sikertörténetek is úgy vannak kiemelve, hogy ó, lett egy roma festő vagy zenész. De a származáson van a hangsúly, hogy ki tudott törni a cigánytelepről, nem pedig a szakmai eredményekről van szó.

Ami a Békamesék-ben is volt, hogy inkább a többségi társadalom önigazolása ez a kiemelő gesztus.

Kristóf: Én is ellene vagyok az ilyen reprezentációnak, de azt azért fontos megemlíteni, hogy a mai társadalomban tényleg valamennyire erre van szükség, mert tényleg nagy dolog, ha valaki megcsinálja. Nem véletlen, hogy ezek lettek felnagyítva.


Flo: Ha nem lenne kiemelve, akkor az embereknek nem tűnne fel, hogy neki nehezebb volt. Nagyon fontos megemlíteni, csak nem teljesen erre kéne kiélezni.

A lerombolt fal - Oláh Norbert: A cigány művész szorongása

Virág: A kiállításra visszatérve van még valami, ami bennetek maradt?

Simon: Csak azt akarom még kiemelni, hogy szerintem nagyon jó lépés volt a kurátortól, hogy felkérte ezeket a témával foglalkozó embereket, hogy írjanak valamit. Ez jót tett a kiállításnak szerintem, hogy nem egy száraz elméleti szöveg volt odatéve a látogató elé, hanem történetek a Maráról.

Mert róla tényleg nem lehet úgy beszélni, hogy az ő intertextualitása kontextuálisan hogyan aktualizálódik. A Marához nem így kell nyúlni, hanem hogy az üvegszeme meg a gyereke és a dekoltázsa.

A szövegek élvezhetővé is teszik, meg informatívak is, tetszett.


Liza: A jó és a rossz is nagyon érdekes volt. Olvastam most A portobellói boszorkány-t Coelho-tól.


Simon: Lol, a magasművészet.


Liza: És az szól arról, hogy van egy cigány nő, aki visszamegy Erdélybe az anyjához, és ott van egy ilyen anyakultusz, anyavallás, ami a boszorkánysághoz is köthető. Erre emlékeztetett ez a kép.


Virág: Nagyon izgi, ahogy az egész nőképe összeáll a festményein. Az is a videóban van, amikor meséli, hogy elvált a férjétől, akitől lett a lánya, és utána nem házasodott újra, mert azt szeretné, ha a gyerekei úgy tisztelnék, hogy ő csak egy férfit szeretett. Ez Dányban is egy csomószor meglep, hogy mennyire család- és gyerekcentrikusak, és hogy az a férjed, akivel először jársz meg lefekszel. Annyira más.


Liza: Jó, de közben ott a texasi gyereke, meg nem tudom milyen gyereke...


Virág: Mi?


Liza: Ja, ez nem a kiállításon van, de hogy van Texasból egy gyereke.


Simon: Komolyan?


Liza: Igen, meséli, hogy vett neki fülbevalót.


Virág: De azt csak így mondja, mint a gyémántomat, nem?


Liza: Nem. Azt mondta egy filmben, hogy megtalálta 5 éve a gyereke.


Simon: Ez nagyon durva, ezt nem tudtam.


Virág: Najó, ezt most megnézem. Liza, összetörted az ideámat.


Kristóf: De ez nem zárja ki, hogy egy férfit szeretett…




Recent Posts

See All