• Menyhért Juci

Kitágított terek


Az alábbi szöveg Mélyi József Kortárs műalkotások értelmezése órájára íródótt az őszi szemeszterben. A feladat egy összehasonlító elemzés írása volt otthon-otthontalanság témában, Csákány István egy szabadon választott alkotása mellé kellett egy témájában hozzáillő, kortárs alkotást rendelni. A beadott munkákból kettőt olvashattok a folyóiratban.



A fogason kabát, az asztalon szerszámok, a mosdókagyló alatt italos üvegek. A polcokon véső, fűrész, kalapács. A falon meztelen nős poszterek, a radiátoron kihúzott antennájú rádió, villásdugók, hosszabbítók mindenfelé. Sztereotip férfi-lakban is járhatnánk, de most egy barkácsműhely életnagyságú, fából faragott másában, Csákány István Bernsteinzimmer című installációjának terében vagyunk, egy kék falakkal határolt kiállítótér kellős közepén.

A Bernsteinzimmer (Borostyánszoba), a karakán címből eredő egyértelmű történelmi vonatkozás ellenére, nem fűzhető fel egyetlen narratívára: párhuzamok és asszociációk, állítások és ellentmondások, egyenes és fordított arányosságok tömkelegét hordozza magában. Az egyik ilyen kiindulópont a kék szín maga.


A kék szín vallástól, korszaktól és kultúrától függően szimbolikus jelentések sorával ruházható fel. Jelen esetben pedig telitalálat – a kék kitágítja Csákány Bernsteinzimmer-ének terét. A kék a mi színünk – kékkel írunk alá, kék foltokat szerzünk, sőt, a bolygónk is kék. Tudunk hozzá kapcsolódni. A Bernsteinzimmer kékje rímelhet akár a gondnoki műhely maszkulinitására is. De a kék ugyanúgy a víz és az égbolt színe is; a tisztaság és a megfoghatatlan, a végtelen és a transzcendencia szimbóluma – s ez a szakrális tartalom is ráolvasható a műre.


Csákány István: BERNSTEINZIMMER, 2010, fa, villanykörte, Fotó: Miklós Surányi, (Csákány István jóvoltából)

A Bernsteinzimmer kékje műanyagszagú és természetellenes. Valójában olyan érzés, mintha a rágógumirózsaszín kék megfelelője lenne, rideg és életidegen. Erőteljes kontrasztot képez a térben elhelyezkedő festetlen, natúr, durván faragott fával és a személyes témaválasztással. A természetes faanyag ebben a szeplőtlen kékségben hatalmasat veszít intimitásából – mintha egy steril laborban vizsgált szerves molekula, vagy egy rendőrségi bizonyítékos zacskóba rejtett személyes ereklye lenne. Gondolhatunk arra is, hogy a „Borostyánszoba” kék közege éppen úgy tartja fogva a fába merevített emlékképet, ahogyan a megkövesedett gyanta az épnek tűnő, mégis élettelen szúnyogot. Furcsa időtlenségbe navigálja, de kiszakítja a térből is, s ezzel távolítja el a tartalom szubjektivitásától.


Csákány édesapja műhelyének a lehető legmesszemenőbb részletekig pontos mását készítette el. Ehhez nem használt mást, mint olcsó tetőlécet, ezzel merevítve ki a múlt egy pillanatát. A sufnit kiállítótérben, a korábban taglalt kék burokban installálta, így a biztonságot, privát szférát nyújtó kreatív kuckó használhatatlan pszeudo-otthonná, elidegenített „nem-hellyé” változott.


A Bernsteinzimmer tehát egy egyéni élmény újrateremtése, amit Csákány több módon próbál kitágítani. Azzal, hogy nyilvánosság elé tárja, kollektivizálni igyekszik az emléket. A néző azonban mégsem lehet ugyanúgy részese, számára ez csak egy ismerősnek tűnő világ illúziója – inkább kerül a látogató szerepébe, aki kívülállóként csak tapogatózni tud a rendelkezésre álló információk alapján. A kirakatba tett, sterilizált személyes tér és családi történet, megtoldva a címből eredő történelmi párhuzammal – ami a kékre festett fal mellett nagyban felel az emlék elszemélytelenedéséért –, a kapcsolódás helyett inkább összezavar és távolságot teremt.


Csákány frappáns címválasztással történelmi olvasatot is társít a műhöz. A Bernsteinzimmer, így, németül, bár kissé ezoterikus(1) módszerrel, de még egy utat nyit az asszociációk folyamának. A Borostyánszoba történetével kiegészülve a mű – kissé erőltetett módon – egyre inkább a múlt értékeinek hangsúlyozása, a szimpla nosztalgia és a letűnt aranykor megismételhetetlenségének gondolata felé lökdösi a nézőt. Pedig lefordítva a cím révén újabb jelentést is kaphatna a mű – a magyar nyelvben, a némettel ellentétben a borostyán nemcsak a fosszíliát jelenti, hanem ez a jól ismert futónövény neve is, melynek egyik legfőbb tulajdonsága, hogy a jég hátán is megél.


A sufni kialakításához szükséges, rendkívül időigényes asztalosmunka, melyet Csákány a mű elkészítésébe fektetett, alapvetően az építkezést, a haladást jelentheti – de képes-e túlmutatni ezzel a mű önmagán, fel tud-e mutatni mást is egy szubjektív élmény felelevenítésén kívül? Csákány székely családból származik, a fa megmunkálása számára ősi hagyomány; ezáltal a műhely, az elvonulás szent helye valóban az otthont, a hovatartozást jelenti – így ez is az öncélú emlékezés felé tereli a munkát. Pláne az, ha hozzácsapjuk a mű antropocén jelentésrétegét: ahogy a fából építkezünk, úgy építjük le a természetet – ezáltal a konstruktív munka önző, az egyén igényeit kiszolgáló cselekedetté válik.


Csákány István: BERNSTEINZIMMER, 2010, fa, villanykörte, Fotó: Miklós Surányi (Csákány István jóvoltából)

Saját, személyes terünk tulajdonképpen láthatatlan, kézzel foghatatlan dolog: semmi, hiány, levegő. Azáltal tesszük láthatóvá, hogy körülírjük: lehatároljuk falakkal, feltöltjük tárgyakkal. Így ez a hatalmas munka voltaképpen ennek a semminek a körberajzolására szolgált. Az sem véletlen, hogy nem jelenik meg figura. Csákány így idézi meg a múlt szellemét – valójában nem is a kifaragott tárgyakon van a hangsúly, hanem az általuk kialakított atmoszférán, a faforgács illatú levegőn, a kijelölt negatív téren. Azon, hogy behatolhatunk, hogy bejárhatjuk az ismerős tárgyakkal berendezett teret.


Tehát a mű, szinte mint térbeli fotogram, sziluett, lenyomat lép működésbe: a pozitív és a negatív összeütköztetéséből születik. Légüres tér, parergon – valójában a negatív tér alárendelt szereplőnek, a materiális környezet pótlékának tűnik, az értelmezéséhez mégis elengedhetetlen.


A befektetett konstruktív munka, az építkezési anyagok és a negatív-pozitív terek játéka kapcsán Rachel Whiteread 1993-as House című művére asszociálhatunk.(2) Whiteread Csákánnyal ellentétben nem körülhatárolja a teret, hanem konkrétan pozitívvá teszi azt; a hiányt felhasználva hozza létre a hiány ellentétét. Whiteread öntőformaként használt egy észak-londoni, lebontásra ítélt társasházat, s negatív tereit materializálva készített tömör beton-monstrumokat. Tere azzal, hogy bejárhatatlan lesz, funkcióját veszti; emléke viszont mégis állandó, kézzelfogható marad – ez a hideg, dísztelen, piszkosszürke betonkocka azonban a személyes tér illúzióját meg sem próbálja a nézőre erőltetni. Az öntőformaként használt házat azért, hogy a végeredmény láthatóvá váljon, a munkálatok végén le kellett bontani, – s Csákány apjának eredeti műhelye sincs már meg. Mindkét alkotás szolgálhat emlékműként, parafrázisként, hommage-ként, de akár másolatként is.


A funkcióját megváltoztató, kitágító vagy elvesztő, s ezáltal műalkotássá változó tárgyak és terek (ahogyan az eredeti Borostyánszoba is többször költözött s vált végül műemlékké, rekonstrukcióvá, állátványossággá), a történelmi háttér, az indusztriális anyaghasználat és a kék közeg kapcsán újabb párhuzam a Tehnica Schweiz A kék terem című projektje. A kék terem az egykori tatai zsinagóga történetét dolgozza fel, melyhez áthelyezések, átértelmezések és másolások végtelenje köthető: a zsinagóga először raktárrá, aztán műhellyé változik, az antik gipszmásolatok pedig kicsinyített porcelán-nipp replikákká lesznek; végül installáció és film képében kerülnek a kiállítótérbe.


A kék terem, 2018 Tehnica Schweiz / László Gergely & Rákosi Péter

Fotó: Tehnica Schweiz (László Gergely jóvoltából)


Fa, beton, gipsz, tér, múlt, másolat, történet. Úgy érzem, még ha az anyag és a módszer változik is, de sorozatosan csak visszanyúlunk, emlékezünk, felhasználunk, ismételjük magunkat. A letűnt aranykort keressük, sziszifuszi munkával tökéletlenül újrateremtjük, a múlt történéseit bolygatjuk, megidézzük, feldolgozzuk ahelyett, hogy a jelenre koncentrálnánk.

  1. Ezoterikus: csak a beavatottak, a szükséges ismeretekkel rendelkezők számára érthető.

  2. Szikra Renáta: A LEVEGŐ MUMIFIKÁLÁSA, kritika, 2018 Rachel Whiteread, House című munkájáról bővebben, a Bécsi Belvedere 21-ben megtartott életműkiállítása keretében.

A folyóirat következő témája az UTÓPIA/DISZTÓPIA hívószavak köré épül. Várjuk írásaitok a témában, illetve ha bármilyen más képzőművészeti kérdésről, aktuális kiállításról vagy arról, ami mostanában foglalkoztat Titeket szívesen írnátok, keressetek minket a kepzoblog@gmail.com e-mail címen!