• Liksay Csenge Gyopár

Tisztaszoba – OTDK-szemle

A Műterem rovat OTDK-szemle sorozatában a 2020-as OTDK-ra leadott pályaműveket és azok kísérőszövegeit tesszük hozzáférhetővé apróbb változtatásokkal.

Szemlélhettétek már Körei Sándor, Illés Áron és Mézes Attila alkotásait, most Liksay Csenge Gyopár (festő szak, Szabó Attila mesterosztály, negyedév) munkájával találkozhattok, aki I. helyezést ért el az installáció tagozatban.

A Tisztaszoba című munkám egy öt elemből álló tárgycsoport, melynek egyes darabjai a 19. századi székely folklór hagyományokra reflektálnak leszűkítve a népi rituálékra, szerelmi- és termékenységmágiára és a hozomány intézményére. Ezeket a néphagyományokat a nők szemszögéből közelítem meg, párhuzamot vonva az akkori házasodási szokások és az ezekkel járó kényszerű, közösség által elvárt és elfogadott reprezentációs sémák – mint a stafírung készítése és bemutatása a közösség előtt, majd a lakodalom után az új pár tisztaszobájában a hozomány reprezentációja – és napjaink kiállítási rendszerének felépítése között, melynek elengedhetetlen elemei a műtárgyak, a kiállítótér és a látogató.


Liksay Csenge Gyopár: Tisztaszoba, 2020, tárgyegyüttes, installációs nézet

A hozomány olyan tárgyegyüttes, melynek alkotóelemei az adott faluközösség által meghatározott rend szerint csoportosultak. Ezek a tárgyak hűen tükrözték a háztartás vagyoni állapotát, valamint az adott korszak tárgyi kultúrájának felépítését, a család által reprezentált életminőséget. A hozománylevelek mint inventáriumok egyfajta házassági szerződésként funkcionáltak. A 17. századtól a protestáns vidékeken már engedélyezett volt a válás, ilyenkor a hozománylevél számított bizonyítéknak azt illetően, hogy mivel rendelkezett a házasság pillanatában a nő, a férjnek ezeket a tárgyakat kötelezően ki kellett adnia. Azok a fehérneműk, szőttesek és textíliák tartoztak ide, amelyeket a lány köteles volt a háztartásba vinni, köztük a stafírung, ami a hozománynak a leendő menyasszony saját keze által készített része volt. A leány anyagi helyzetéhez mérten értékesebb anyagokból készültek, később a tisztaszobában kerültek elhelyezésre. A hozomány elvitele a szülői házból az új közös otthonba nagy jelentőségű ceremónia volt a faluközösség részvételével az egybekelés előtt. Ezen az eseményen közszemlére tették a hozományt a menyasszonnyal együtt, a helyiek nyugtázták, hogy minőség és mennyiség szempontjából megfelelő-e a lány ügyessége és szorgalma az általuk elvárt követelményrendszernek. Ebből kifolyólag a hozomány és a stafírung a leendő család presztízsének mércéje is volt egyben, és a kiházasító család részéről is volt egyfajta dicsekvő szándék is a hozomány bemutatásában.


Liksay Csenge Gyopár: Férkőzzetek fazakak, hogy férjenek a csuporkák is; 2020; kerámia, tojáshéj, strasszok, körömlakk; 10 × 5 × 5 cm/db

A tisztaszoba a háznak az a tere, amihez a formális társalgás és a közösség jelenléte kötődött, itt fogadták a vendégeket. Ez a helyiség volt az otthon reprezentációs központja, ide halmozták fel az értéktárgyakat, itt került a legegyértelműbb kifejezésre a lakók ideológiája. A ház többi szobájához képest ebben a térben a tárgyak funkció- és jelentésváltozáson estek át; megszűntek használati tárgyként funkcionálni, szimbolikus, emotív jelentéstartalmuk lett, használhatóságuk helyett egy másik életmodell iránti vágy és az ebből következő rezignáltság hordozóivá váltak. A stafírungon kívül a hozomány részét képző drágább bútorokat, kelméket és díszkerámiákat, étkészleteket is a tisztaszobában helyezték el. Ide kerültek a hozomány azon részei is, amik a dicsekvés tárgyát képezték, archiválva a stafírung aprólékos kézimunkával készült darabjait, mint műtárgyakat,

így vált ez a tér a lakók vagyoni helyzetét felmutató, ezáltal értékes és megőrzendő tárgyak muzeális temetőjévé.

Ezt a különleges kiállítótér hangulatot fogalmazza meg Dékei Krisztina Szűcs Attila Tisztaszoba című kiállításával kapcsolatban: „E hermetikus zártságból fakad a tisztaszoba két jellemzője: egyrészt a mindennapi létezés lenyomatainak hiánya miatt élettelen, steril és afunkcionálisan üres, másrészt (ezzel összefüggésben) szakrális teret biztosít az élet kitüntetett pillanatainak megéléséhez.” (1)


Liksay Csenge Gyopár: Viselt abrosz szösszé válik, 2019; haj, folyékony latex; 50 × 50 cm


A 19. századi hozomány reprezentatív minőségére reflektálva az általam készített stafírung elemeket sem a használhatóság, hanem a presztízs-orientáltság és az önreprezentálás határozza meg. A tárgycsoport egyik eleme egy szőttes, amit a saját hajamból készítettem hosszas meditatív munkafolyamat során.

A kihullott hajszálaimból „fontam” egy nyolcvan méter hosszú fonalat, amit lazaszövésű terítővé szőttem. Az elkészítés módja a meditatív jelleg mellet rituális az abject (2) elemeket felidéző anyaghasználat miatt.

A saját haj használata a boszorkányság, a népi hiedelemvilág és a mágia fontos eszköze, gyakran használták a hajadon lányok szerelmi varázslásra. A tárgycsoport további két eleme hordozza a népi jövendőmondáshoz és termékenységvarázsláshoz kapcsolódó mágikus jelentést, ezek közül az egyik egy ólomöntés eredménye. Az ólommal való jóslás Európa szerte elterjedt varázslat, főleg a népi gyógyászatban alkalmazták. A gyertyaláng fölött olvasztott, majd vízbe öntött ólom alakjából következtetéseket vontak le elsősorban betegségek okát illetően, és gyógyító erőt tulajdonítottak az eljárásnak. Leggyakrabban ijedtség gyógyítására alkalmazták, míg Nyugat-Magyarországon a szemverés (átok) ellen. Általában azt feltételezték, hogy az öntött ólomból az az alak jelenik meg, amelytől a beteg megijedt.


Liksay Csenge Gyopár: Vas szájnak ólom a szíve; 2020; ólom; 10 × 15 cm


Az öntés mint szerelmi jóslás is elterjedt volt, miszerint a kihűlt ólom alakja a leendő vőlegény személyére utalt, itt a formák a férfi személyiségjegyeit tükrözték. A másik mágiához kapcsolódó elem egy újraértelmezett termékenységi rituálé, amit húsvét hétfőjén végeztem el. A húsvét vasárnapján kövekkel és csillámmal díszített nyers tojásokat a saját testemre törtem. A meztelen test és a nyers tojás találkozása, ami ebben a kontextusban szintén abject jelleget ölt, megidézi a 19. századi falusi társadalmi berendezkedés hozzáállását a meztelen női testhez, ami undort keltett, elítélendő volt. Ez az aktus újraértelmezése a magyar húsvéti hagyományoknak és a tojás termékenységi szimbolikájának. Az újdonsült feleség egy tojásra lépett, amikor bevitték a vőlegény házába, vagy tojásokat helyeztek a széke alá a lakodalom során, hogy biztosítsák a termékenységet és a könnyű szülést. A tojásmágia rituáléból megmaradt tojáshéjakat és a tojás formai sajátosságait felhasználtam a tárgycsoport újabb része, a kerámiakészlet tervezésénél. Ezek porcelánhoz hasonló, funkcionalitásuktól általam megfosztott agyag tárgyak. Kialakításuk üreges, minden darabon egy apró nyílással, ami arra enged következtetni, hogy megtölthetők tartalommal, de nem szolgálnak használati tárgyként, csupán reprezentatív szerepnek felelnek meg.


Liksay Csenge Gyopár: A tojás is csak egyszer törik, 2020, videó


Az installáció utolsó eleme egy plexi vitrinbe zárt kiszáradt havasi gyopár. A 19. században a nagypolgárság körében elterjedt vitrinek a két háború között az iparosodás következtében a magyar falusi házak, így a tisztaszobák fontos elemeivé váltak. A tisztaszoba „kirakatában” a lakók apró dísztárgyakat helyeztek el mint porcelánszobrok, régi hozományokból örökölt családi relikviák, kiszárított esküvői csokrok, koszorúk. A vitrin hermetikusan zárt tér, amit szinte soha nem nyitnak ki, tartalma érintetlen, egyfajta időkapszulaként funkcionál. Amit egyszer a vitrinbe raktak, az évtizedekig nem került ki onnan. A benne elhelyezett tárgyak fontos személyes jelentést hordoztak. A havasi gyopár, amit a saját vitrinembe tettem, tükrözi ezt a személyes jelentéstartalmat azzal, hogy a növényt magammal azonosítom.


Liksay Csenge Gyopár: Száraz gyom könnyen lángra lobban; 2020; havasi gyopár, virágföld, plexi; 25 × 25 × 25 cm

A tisztaszoba az installációm esetében a kiállítótér, ahol a nézők násznépként funkcionálnak, akik a hozományt mint kiállított műtárgyakat szemlélik és ítélik meg.


Liksay Csenge Gyopár



(1) Dékei Krisztina: Szücs Attila: Tisztaszoba Exindex, 2002. június 20. (utolsó letöltés: 2020.11.05.)

(2) „Az abjektáló személy tárgya az „abjekt” (abject). A szubjektumfejlődés sémájában az elsődleges abjekt – az analízisben hagyományosan az apai instanciával jelölt – tiltás és elfojtás alatt álló anyai test, mely a libidófejlődés és az azonosulás során további aspektusokat vesz fel. Az ödipális helyzetből az abjekt a heterogén, bukott vagy „összeroskadt objet”, olyan paradox tárgy, amely azért hat egyszerre vonzólag és taszítólag, mert a (még vagy már nem) szubjektum normatív tárgyának ellentétét is magába foglalja. A szubjektum mint élő szervezet számára az abjekt az öregedés és a halál jele, főleg a bomló test látványa, mint erotikus lény számára a genitális organizáció összeomlása, az autoerotizmusba való regresszió (a „mocsok”, az „étel” (analitás és oralitás)), a tárgy terén a homoszexualitásba hajló szerelem, és mint társas lény számára a korrupt, immorális tett.”

Pálmai Krisztián: A kristevai szemiotikus jelenségek és az abjekció fogalmainak meghatározása, Szabadpart Folyóirat, 24-25. szám (utolsó letöltés: 2021.05.13.)

(3) Nagy Olga: Változó magyar–román lakodalmas szokások Árpástón. In: Keszeg Vilmos–Zakariás Erzsébet (szerk.): Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyve 2. Kriza János Néprajzi Társaság. Kolozsvár, 1994

(4) Szőcsné Gazda Enikő: A háromszéki hozomány a 19. században, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2015, Szentendre

A Műterem rovat továbbra is várja online bemutatásra is szánt alkotások fotódokumentációját (rövid leírással és technikai adatokkal), illetve írókedvű hallgatótársaink jelentkezését a kepzoblog@gmail.com e-mail címen. A beküldött munkák bekerülnek adatbázisunkba, amelyből válogatunk és értesítünk, ha aktuálissá válik a bemutatásuk.


Recent Posts

See All