Sarfenstein Ditta két munkáját egymás mellé helyezve érdekes párhuzamokat fedeztem fel. Az egyikük, a Rész és egész óriás kagylót ábrázol és valódi kagylóhélyakból készült. A másik az Ablak az égre címet viseli és Pia Mannikko munkásságára reflektál, úgy, hogy a művész által használt anyagokkal és formákkal kísérletezik. Itt egy kicsit elbizonytalanodtam, hogy mit is látok. A maszkolószalagból készült kis üregecskék tucatjai leginkább méhkaptárra vagy tengeri szivacsra emlékeztetnek.

Mind a két munka természeti formát utánoz, ugyanakkor valamilyen kapott funkcióval is bír. A kagyló ebben a méretben tál szerűvé válik, a szivacs belsejébe pedig elbújhatunk vagy viselhetjük is azt. Ez a fajta merítkezés a természetből az emberiség egy korai korszakát juttatja eszembe, amikor még a talált formák inspirálták a funkciót. Az első emberek a természet adta tárgyakat használták. Viszont az alkotásban felhasznált anyagok, mint például a gipsz, vagy az enyvezett papírszalag már a modernkor emberének találmányai.

Ez az ambivalencia kelti bennem azt az érzést, hogy ezek a „tárgyak” egy alternatív korhoz tartoznak. Egy olyan utópiához, amelyben az ember újra közeledni kíván a természethez.

Az eddigi felvetéseim lehetséges olvasatai a két alkotásnak. Mindkét munka egyfajta törekvés a természetbe visszatérés felé. Az Ablak az égre egy búvóhely, ahol elrejtőzhetünk és ahonnan kitekintve csak az eget látjuk. Lehetőséget kapunk a kivonulásra, elszakadhatunk az épített környezetünktől. Úgy érezhetjük magunkat, akár egy tisztáson.

Sarfenstein Ditta a művészettörténet viszonyrendszerében is elhelyezi munkáit. Az Ablak az égre egyértelmű hivatkozás Pia Mannikko munkásságára. A Rész és egész pedig a szecessziós mozgalomhoz nyúl vissza, amely értékrendjében a funkció követi a formát, a forma pedig az anyagválasztásban teljesedik ki. A kagylóhéjakból felépülő kagyló maga az organikus design. Ezen túl Sandro Botticelli Vénusz születése című festménye és Piero della Francesca Szent beszélgetés-e is eszembe jut róla. A kagyló mindkét képen központi helyen bukkan fel, de csak mint a környezet vagy a háttér eleme. A kagyló a termékenység szimbóluma, ugyanakkor az, ahogy a gyöngyöt termeli az alkotómunkát is jelképezheti.

Mindkét alkotás konceptuális nézőpontból közelíti meg a szobrászatot, miközben autonómiáját megőrizve reflektál más alkotók életművére vagy önnön anyagára is.

Úgy gondolom, ez a két munka nem egy elképzelt utópiát ír le, inkább egy emlékeztető: azt mutatja be, hogy a jelen embere mit vinne magával, vagy mit őrizne meg a mából. De végül is nem erről szól a művészet? Számot vetni a jelenről, elmenteni, ami fontos és üzenni a jövőnek. A természet értékeink pazarlása, a kultúra rombolása, és a korábbi tudásunk elvesztése egy mindenkor releváns és univerzális probléma. A kérdés talán csak az, kinek is szól igazán ez a két munka. Annak, aki majd ebben az utópiában fog élni, vagy nekünk, akiknek majd fel kell építenünk?