• Tamás Dorottya

Virtuális változat

Képzősök képzősökről. Milyen munkák és projektek születnek a műtermekben?

A Műterem rovatban most Tamás Dorottya (képzőművészet-elmélet szak, másodév) írását olvashatjátok Kuzma Eszter Júlia (festőművész szak, Radák Eszter mesterosztály, ötödév) Virtual Nature című alkotásáról.

A jelenünket beárnyékoló veszedelmes sorscsapások közül az egyik legfenyegetőbb a globális ökológiai katasztrófa, melynek előérzete a jelenlegi krízisben ölt testet: a klímaszorongás immár valós jelenség, amely az utóbbi években a válságot övező diskurzus állandó részét képezi. A végső természeti csapásról szóló jóslatok javarészt ugyanazt ismételgetik: elértük a civilizáció végét, az emberiség napjai meg vannak számlálva. A krízis kiteljesedését azonban paradox módon nem a pusztulástól való félelem, hanem a kegyelembe vetett hit táplálja (1), s mivel lehetetlen pontosan felmérni a közelgő katasztrófa mértékét, következményei pedig beláthatatlanok, a mindent átható bizonytalanságból a túlélés különböző alternatívái bontakoznak ki.



Kuzma Eszter Júlia Virtual nature című alkotása a várható ökológiai katasztrófa egy lehetséges végkimenetelét jeleníti meg. A felvételen elénk táruló koromsötét térben két kivetített növény képe látható, szüntelen mozgásban. Ebben az installáció által megidézett világban a természet már csak mesterséges formában létezik, az életet adó fény és termékeny táptalaj pedig egy és ugyanaz: a monoton hangon zúgó gépezet, amely a hologramot előhívja.


A látvány egy olyan disztópikus világ képét eleveníti meg, melyben a virtuális már győzedelmeskedett a valóságos felett, az emberiség diadalt aratott a tudomány és technológia által, és az áhított kegyelem valóra vált: az emberi fajnak – legalábbis egy részének – sikerült túlélnie a katasztrófát, s a földfelszín lakhatatlanná válását követően valahol a sötétben (talán a föld alatt) keresett magának új otthont.

A hologram egy illúzió hordozója: az ember életbe vetett hitét hirdeti. Az apró növény a sötét térben virtuális gyertyalángként lobog, olyan, akár egy távoli őrláng, melynek hideg fénye mellett megnyugvást lelhetünk, s amely ébren tartja abba vetett reményünket, hogy környezetromboló tetteink talán még visszafordíthatók.



A jelenben kiteljesedő krízis azonban megalkotja saját múltját, s megjelöli mindazokat a folyamatokat, amelyek hozzájárultak a pillanatnyi válsághelyzet létrejöttéhez (2). Ebben a kontextusban teret kap az antropocén-narratíva, amely geológiai tényezőként határozza meg az embert, akinek tevékenysége visszafordíthatatlan károkat okozott a Föld ökoszisztémájában. A szélsőséges éghajlatváltozást előidéző tényezőkről általános konszenzus uralkodik: a fosszilis energiahordozók égetése és az üvegházhatású gázok kibocsátása egyaránt az első helyen említhető.



Az üzemanyag-égetés az ember evolúciós fejlődése során kialakult képességére, a tűzhasználatra vezethető vissza (3), az őrlángként világító hologram éppen ezt eleveníti fel. A gyertyalángot a kivetített növény folytonos mozgása kelti életre: kinyílik és bezárul, egyetlen pillanat alatt megszületik és eltávozik; a végtelenített mozgásba zárt élete a természet örök körforgását idézi.


Ebben a folytonosságban megszűnnek az idősíkok: múlt és jövő a jelenbe olvad, az apró növény dinamikus mozgása felgyorsult világunkkal szembesít, és olyan éles megvilágításba helyezi a virtualitásban megélt valóságunkat, hogy muszáj feltennünk magunknak a kérdést: vajon nem éppen az elképzelt disztópia kellős közepén járunk?


A végtelen ismétlődésben ugyanis ott lappang a monotonitás és a bezártság is, amelyek hosszú távon saját hitünket teszik próbára, s a tudatalattinkból előtörő kérdések villámként cikáznak fejünk felett: hogyan képes az ember felülkerekedni az általa teremtett krízisen, ha az egy olyan katasztrófa eljövetelét sejteti, melynek megoldására nincsenek eszközök? A folyamatosan meghaladni kívánt antropocentrizmusba nem éppen az a hihetetlen hajtóerő rántja vissza újra és újra, mellyel minduntalan szabadulni próbál saját magától? Az általa teremtett krízis (saját hatókörén túlnőve) nem éppen azt eredményezi, hogy az ember, elvesztve a realitás talaját, már képtelen belőle kiutat találni?


S végső soron hogyan is találhatna kiutat, miközben bármerre tekint, látószögének epicentrumában örökké saját maga áll?

Kuzma Eszter Júlia alkotása egyszerre emlék, látomás és maga a testet öltött krízisállapot: felidézi a múltat, leképezi a jövőt, s közben könyörtelenül visszaránt a jelenbe, ahol saját kiszolgáltatott helyzetünkkel szembesít. Mialatt pedig összecsap bennünk a tétlenség és tenni akarás, próbáljuk elképzelni az elképzelhetetlent, s reménykedünk a kegyelemben.


Tamás Dorottya


(1), (2) Smid Róbert, ”A szuverenitás lehetőségei az ökológiai krízisekben – avagy az antropocentrikus gondolkodás tévútjai az ökokritikában, Helikon 64. évf. 4., 2018. 478 – 495.


(3) Andreas Malm és Alf Hornborg, ”Emberi tényező? Az antropocén-narratíva kritikája,” Fordulat 25., Klímaváltozás és kapitalizmus, 2019. 5 –17.

A Műterem rovat továbbra is várja online bemutatásra is szánt alkotások fotódokumentációját (rövid leírással és technikai adatokkal), illetve írókedvű vagy interjúzni vágyó hallgatótársaink jelentkezését a kepzoblog@gmail.com e-mail címen. A beküldött munkák bekerülnek adatbázisunkba, amelyből válogatunk és értesítünk, ha aktuálissá válik a bemutatásuk.

Recent Posts

See All