Miért kezdtél el művészettel foglalkozni?

Az ELTE biológia szakán kezdtem meg a felsőfokú tanulmányaimat. Egy tanárommal való konfliktus után döntöttem úgy, hogy szükségem lenne egy kis művészetre az életemben, amelynek segítségével reményeim szerint majd kiszakadok a mókuskerékből és belülre fókuszálhatok, hátha az így nyert új szemszögből majd jobban megy az egyetem is. Kislánykorom óta folyamatosan velem volt a rajz és az alkotás, de soha nem merült fel előtte, hogy szakkör szintnél magasabb fokon foglalkozzak vele, vagy – neadjisten – cél legyen. A Budai Rajziskola esti ötvös OKJ-s képzésére jelentkeztem. A felvételi megkövetelt egy portfóliót, amit jobb híján az általános iskola első osztályától a gimnázium utolsó érettségi felkészítő füzetéig elrakott tankönyveim, füzeteim, nyaralós sketchbookjaim lapjairól kivagott rajzaimból állítottam össze. Így a füzetek fele kiollózásra került, ez sokat elárul a rajzok mennyiségéről. Ezt akkoriban mind „órai rosszalkodásként” könyvelték el. Az így kapott portfóliót beadva arra kértek a Budaiban, hogy gondoljam át, nem akarok-e nappali tagozatra járni. Nagy döntés volt, de pont erre volt szükségem: passziváltam az ELTÉ-n és elmentem ötvösnek. Az ott töltött két év végére két dolgot biztosan tudtam: nem megyek vissza az ELTÉ-re és nem nekem való az iparművészet. Így fordultam a képzőművészet és ezen belül a szobrászat felé. Mire elvégeztem egy műtárgybecsüs szakot és két évet szobrászkodtam Szász Gyuri mellett, felvettek a Képzőre. Ez olyasvalami volt, amire előtte soha nem gondoltam. Cél lett a tanórai rosszakodásból.

Sipos Lilla Judit, Starterkultúra, Mártogatós, 2020

Aktuálisan mi foglalkoztat leginkább?

Főbb témáim egyike, hogy mitől lesz valami művészet: mitől és hogyan válik a körülöttünk és belőlünk származó dolgokból alkotás? Mi az a határvonal, ami elválasztja ezt a kettőt? Mi a „maradandó” szerepe a művészeti alkotásokban? A szakrális és a profán kérdésköreként szoktam erre a dilemmára hivatkozni.

Többek között a kolbászzsírral készült munkáimmal közelítettem meg a kérdést. Ezzel a sorozattal a műtárgykészítés kérdését jártam körül. Vizsgálódásomban a művészi gesztusra szorítkoztam. Hétköznapi tárgyakat, anyagokat és szituációkat változtattam képzőművészeti alkotássá. Mindenki ismeri azt a helyzetet, amikor sütés után a tepsiben, serpenyőben maradt zsír leül, megdermed. A vacsora végeztével az edényt kitöröljük, elmossuk, elpakoljuk, később újra sütünk benne. Ezt a folyamatot állítottam meg egy olyan gesztussal, hogy a megdermedt kolbászzsírba ókori görög vörösalakos kerámiák mintájára képeket véstem. Ámde így a serpenyők kiszakadnak természetes rendeltetésük körforgásából; funkcióvesztés következik be. A tárgyak és a kolbászzsír ilyen kombinációja szférát lép, esti feladatból megőrzendő műtárggyá változik.

Sipos Lilla Judit, Starterkultúra, Disznótoros, Szaftos, Mártogatós, 2020

Diplomamunkam, a Szfinx egy másik gondolatzuhatag eredménye, amely szintén a szakrális-profán kérdéssort, a maradandó fogalmát, az egzisztencialitást elemzi, stílusosan: boncolgatja. Munkám a thébai mondakörhöz tartozó szfinx bőréből készült, életnagyságú trófea hiperrealisztikus stílusban önportréval jelenik meg. A szfinx, melynek előzményei a sumér mitológiában és az egyiptomi szfinx-ábrázolásokban keresendőek, oroszlántestű, emberfejű női alak, aki rettegésben tartotta Théba városát. Aki nem tudott válaszolni a kérdésére, kegyetlenül megfojtotta. A mögöttes koncepció, az ábrázolásmód kiválasztása, a stílus, a mű szemlélése és értelmezése közben született érzések és gondolatok közös jellemzője a kettősség, a mentalizáció ellentmondásai. Részletesen kitérek a halál, a halandóság, az elmúlás-megőrzés témakörére, mely tárgyválasztásom trófea-jelentését árnyalja.

Eddigi munkáimban megvolt a műtárgyak felszabadításának lehetősége. Ha kirugdosom az üveget a fokok közül – ahogy erre a cím is utal –, a Mind The Gap című munkámból, akkor kitűnően működő festőlétrát kapunk. Elveszti műtárgy-lényegét, de visszanyeri funkcióját és vele eredeti rendeltetését. A világ békéje helyreáll.

A kolbászzsírral készült sorozataim bármelyik darabjában szereplő tepsik és serpenyők újjászülethetnek tárgyi mivoltukban, ha kitöröljük belőlük a zsírt vagy elfogyasztjuk őket. Ezekben a kombinációkban, amelyekben a tárgy-műtárgy kapcsolattal foglalkoztam, megjelent a sérülékenység, kiszolgáltatottság és mellettük a visszafordíthatóság megnyugtató és gyötrő érzése is. A helyzet irreverzibilitása magában hordozza legbelső megválaszolhatatlan és kielégíthetetlen egzisztenciális félelmünket az elmúlástól. A Szfinx halála végleges.

Ki és mi inspirál?

A biológia szakon a taxonomiával, a rendszertannal foglalkozó tanulmanyaim voltak a kedvenceim. Ennek a tudományágnak a rendszerét használom többek között az alkotáshoz is. A következőről szól: az országok, törzsek, osztályok, rendek, családok stb. egymásba foglaltatnak. Ha a nagyobb halmazra igaz valami, igaz az összes benne foglaltra. Ez azt jelenti, hogy ha már nemzetség, nem vagy faj szinten sikerült valamit meghatároznunk, rengeteg tulajdonság igaz rá. De még nem értünk el a konkrét alfajhoz, fajtához, populációhoz. Azaz a sok tulajdonság, amelyben biztosak vagyunk, rengeteg más dologra is igaz, sok megoldásunk lehet.

Van bejárata, kijárata és közepe egy épületnek, labirintusnak, az emberi testnek is. Egy palackszáritónank viszont nincs.

A fejemben lévő összes égető kérdésre úgy kapom meg a választ, ha megkeresem azt a halmazt, ahol minden tulajdonság igaz, és ha összeállnak a csillagok, formát öltenek egy alkotás formájában. Ahogy ebből is kitűnik, leginkább fejben dolgozom.

Szerinted mi adja egy mű értékét?

A benne rejlő gondolatok időtlensége. Ahogy ezek egyre többször nyernek létjogosultságot vagy tudnak újabb és újabb jelentéstartalommal gazdagodni, úgy nő és változik az alkotás az emberiséggel. Ahogy ezek kihunynak egy műből, lehet-e még azt műtárgynak nevezni? Vagy sima tárgyakká változnak?

Mi okozza a legnagyobb kihívást az alkotás során?

A mesterem, Szabó Ádám, mindig arra figyelmeztetett, hogy túl sok gondolatot próbálok beemelni egy-egy alkotásba. De hát mit lehet tenni, ha minden mindennel összefügg, minden egy kicsit más és minden más is kicsit minden? Törekszem arra, hogy az alkotásaim jelentéskörei hagyma/káposzta/pokolbugyor módjara rétegződjenek. A szemlélő olyan mélységében értheti meg az alkotást, ahogy éppen kedve a tartja. Nem kell minden részét tudni, ismerni, észrevenni, ha az ember nem akarja. Ha újra találkozik vele valahol, más környezetben, kinyílhat egy új aspektus. Ezért is preferálom a csoportos kiállításokat.

Milyen szerepet tölthet be egy művész a társadalomban?

Ez egy olyan kérdés, amit gondolkodás közben a Google-ba is beírtam… Meglepően jó tanulmányokra bukkantam, lehet, hogy ez lesz a következő fejtegetésem középpontjában! Azt hiszem, hogy a művészek és az időtlen nagy kérdések újrafogalmazói tartják életben a mindenkori igazságokat összegző kultúrát, ezáltal a civilizációt is. Ez egy emberéleten túlmutató hivatás.

Ha nem művészettel foglalkoznál, akkor…?

Bármibe is kezdenék, hivatásként gondolnék rá. Sokgenerációs orvoscsaládban nőttem fel, a hivatástudat az elsők között volt, amit felszippantottam az otthoni közegből. Kislányként sokáig libapásztorlány, majd később állatpszichiáter szerettem volna lenni. Nagyon örülök, hogy végül kialakítottam azt a lehetőséget, hogy nem kell ezzel a kérdéssel tovább foglalkozzak, és lehetek képzőművész.

Mit olvastál utoljára?

Könyvet úgy választok, hogy legalább 400 oldalas legyen, és a legvégét csak évekkel később vagy soha nem olvasom hozzá. Hogy sose legyen vége. Nagy academia.edu-s vagyok, az aktuális gondolatmeneteimhez keresek tanulmányokat, esszéket, tudományos kapaszkodókat. Minden évben követem az Ignobel-díj kiosztását. Ez egy olyan tudományos kutatásokkal foglalkozó díj, amelyek díjazottjai eredménynek mondhatók ugyan, de jelen pillanatban vagy formájukban használhatatlanok. A legtöbb egy nagyobb kutatás részkutatása. Idén például a művészettörténet kategória nyertesei Peter de Smet és Nicholas Hellmuth a Multidiszciplináris megközelítés az ókori maja kerámiákon látható beöntéses jelenetekhez című tanulmánnyal. Ez alkoholos beöntést jelent. Ennek inkább szórakozás a célja, mintsem egészségügyi töltetű eljárás. A kutatók természetesen magukon kísérleteztek.

Mit jelent számodra a Képző?

Nekem az a hely, ahol meg tudtam magamat határozni mint művész, és kialakíthattam azt a kapcsolatrendszert, amivel ma dolgozom.

Fejezd be a mondatot: Egyedül a művészet…

az igazság médiuma.

Hogyan képzeled el az életed tíz év múlva?

Reményeim szerint ugyanolyan lesz, mint most. A veszteségeimen keresztül ismerem a nekem fontos dolgokat és azon vagyok, hogy megőrizzem őket, az életem részét képezzék valamilyen formában, átörökítve.

+1 … Melyik a kedvenc köztéri alkotásod?

A Móricz Zsigmond körtéri 1956-os emlékhely a Pelle Zita-Balázs Marcell együttestől. A gombaépület köré, a földre írták a forradalomban aktívan részt vett Örkény István 1956. november 2-i, Fohász Budapesthez című művének részletét, amely csak esőben válik olvashatóvá. A koncepció lényege, hogy a mai elidegenedett világban a fejüket lógató emberek a lábuk alatt kirajzolódó mondatok hatására majd együtt néznek fel és idézik fel a forradalom emlékét, így az emlékhely közösségépítő szerepet is betölt. Olyan köztéri emlékmű, amely a közösséget és a közösséget szolgáló teret egyesíti.