Miért kezdtél el művészettel foglalkozni?

Azt hiszem, hogy a körülöttünk lévő világ valamilyen módon való leképezésének igénye intuitív módon, már gyerekkorban jelentkezik, aztán bizonyos körülmények okán vannak akiknél megmarad az ilyen típusú gondolkodás jelentősége. Én mindig is hiperszenzitív gyerek voltam, szerettem volna értelmet keresni a dolgoknak.

Keramikusként kerültem ki a szegedi Tömörkényből, majd ezirányban is tanultam tovább, de hamar bezárva éreztem magam a kerámia alkalmazott műveszeti jellegétől. Ekkor jelentkeztem szobrász szakra a Képzőn — szerettem volna többet elmondani. Van ez a világ, amiben vagyunk, amivel azt érzem dolgom van, amit meg kell értenem, le kell képeznem, és meg kell osztanom, esetleg érzékenyebbé tennem, mert művésznek lenni valahol társadalmi szerepvállalás is.

Aktuálisan mi foglalkoztat leginkább?

Mivel előző évben diplomáztam, úgy érzem valami igazán újnak a kezdetén állok. Kikerülni az intézmény keretrendszeréből – bár azt gondolhatnánk felszabadító –, sokszor nehéz megélni. Elsődlegesen azon dolgozok, hogy megtaláljam azt az életmetódust, amiben a legteljesebben tudok funkcionálni, mint alkotó szobrász.

Jelenleg egy új plasztikasorozaton dolgozok, ami egy, az életemet régóta követő jelenséget dolgoz fel. Erről még nem mondanék sokat, még értelmet keresek, még együtt gondolkodok a mindenféle madártetemekkel, amik folyton követnek. Szeretném megérteni mit jelentenek számomra, és mi az az üzenet, amit közvetíthetek a téma feldolgozásával. Hogy milyen forma, anyag vagy médium fog ebben segíteni, még éppen kikristályosodni próbál.

Ki- és mi inspirál?

Leginkább a hétköznapok apróságaiban elrejtett, de nagyobb “képekre” utaló mozzanatok tudnak igazán foglalkoztatni, elindítani bennem folyamatokat. Másrészt nagyon szeretek irodalomból táplálkozni, a kortárs magyar irodalmi szcénában eszméletlen koponyák írnak és gondolkodnak eszméletlen dolgokról— szerintem izgalmas azokat a nagyon finom érzékletességeket plasztikai formaként továbbgondolni, amit ők szavakkal mondanak el.

Szerinted mi adja egy mű értékét?

Egy mű értékét ezer felől közelíthetjük meg, és mindenki más szempontrendszer szerint értékel. Én leginkább azzal az iránnyal tudok azonosulni, ami szerint a műnek közölni kell, túlmutatni az öncélúságon. A puszta esztétikumnál vagy magasfokú technikai nívónál többet igényelek. Szeretném azt hinni, hogy egy mű elindíthat olyan kérdésfelvetéseket a nézőben, ami által az egyén többé válhat, ami kis lépésekben képes érzékenyíteni a társadalmat is.

Mi okozza a legnagyobb kihívást az alkotás során?

Saját magam, illetve azok a korlátok, amiket a saját bizonytalanságom képes magamnak felállítani. Az önmegkerdőjelezésnek azon foka, ami már hátráltatja az alkotási folyamatot. Sokszor érzek külső nyomást is, egyfajta megfelelési kényszert az „akadémikus” képzőművészet felé.

Megemlíteném azt is, amiről szerintem kevés szó esik, de amivel foglalkoznunk kellene. Hogy az az érzékenység, amiből dolgozunk, a flow-élmények mellett igenis állnak mélység-élményekből is.

Milyen szerepet tölthet be egy művész a társadalomban?

Ezerfélét. A történelem során a nagy változások előszeleit javarészt a művészek indították el. Optimális esetben úgy gondolom, hogy megbecsültségünktől függetlenül részt kell vegyünk abban, hogy a társadalom működését segítsük, javítsuk. Ez lehet edukatív szerep, passzív vagy aktív. A művészek a társadalom érzékeny, de kritikus gondolkodói.

Ha nem művészettel foglalkoznál, akkor?

A szobrászat mellett többféle kreatív munkát végzek: írok, fordítok, esetenként filmekben set designnal, kellékekkel foglalkozok, illetve kerámia workshopokat tartok.

Viszont ha választanom kellene valamit, ami egészen más területen helyezkedik el, akkor legszívesebben talán állatok rehabilitálásával foglalkoznék valamilyen formában.

Mit olvastál utoljára?

Nádas Péter: Saját halál

Mit jelent számodra a képző?

A Képző az elindulás. Igazából egy olyan burok, ami lehetőségei szerint mindent megadott ahhoz, hogy az útkeresésre és az útra találásra koncentrálhassak. A Képzőtől kaptam egy zseniális, tiszta lelkületű mestert, Sallai Gézát. Általa pedig egy olyan együttműködést, aminél támogatóbbat kívánni sem tudtam volna. A Képző nekem olyan volt, mint egy virágcserép (bármennyire klisésen is hangzik): megtartott, táplált, és segített nőni, hogy aztán a kaspóból kikerülve viharbiztosabb legyek, mint voltam.

Fejezd be a mondatot: Egyedül a művészet…

Ezen a felszólításon gondolkodtam a legtöbbet — nehéz lenne úgy befejezni, hogy ne legyen giccses vagy elhasznált, nem vállalkozom rá.

Hogyan képzeled el az életed tíz év múlva?

Elképzelni sokféleképpen el tudom, aztán úgyis az élet alakítja önmagát, és mindenféle kacifántos utakon elvisz oda, ahova éppen meg kell érkeznem. De a helyeken való ottlétemet tartalmasnak vizionálom.

+1 … Kivel állítanál ki a legszívebben?

Olyannal, akivel a munkáink kiegészíthetik egymást, akivel tudunk együtt gondolkodni, építkezni. Ez egy állandóan változó halmaz, így nevekkel nem szolgálnék.