• Mészáros Mónika

Ügynökségi modell és önszerveződő művészcsoportok

Mészáros Mónika (festő szak, Nemere Réka mesterosztály, ötödév) összefoglalta nyertes ÚNKP pályaművét egy oldalban, a bevezető után a cikk alján feltüntetett linken találjátok a teljes írását!



Miért és kiknek íródott, és miről szól?


Az alábbiakban a nyertes ÚNKP pályázatom pályamunkáját, annak előzményeit és indokait mutatom be nagy vonalakban.

Az ismertetőt egy óriási általánosítással szeretném kezdeni, melyre az jogosít fel (reméljük), hogy dolgozat-szerző mellett egyben pályakezdő művész is vagyok. A tipizálás tehát ott kezdődik, hogy a felvételizőt vagy frissen felvett hallgatót a legtöbb esetben nem igazán érdekli, hogy mi lesz vele és karrierjével, amikor megszűnik körülötte az intézmény igen erős védőburka. Ez egyáltalán nem furcsa, hiszen a bejutás, beavatás élménye, az új szociális hálóba történő integráció feledteti azt, hogy mindez nem tart örökké. Aztán ahogy a hallgató egyre inkább belemerül a – jelen esetben korlátozódjunk kizárólag a hazai – művészeti vérkeringésbe, kikerülhetetlenné válik annak felismerése, hogy egyrészt mennyire kicsi a színtér (és a piac), és ennek következményeként mekkora az ő személyes konkurenciája.


A konkurencia akkor válik legélesebben láthatóvá, ha azt vesszük alapul, hogy a kortárs művészeti világban a fiatal művésznek még mindig az az etalon (azaz azért gürizik, állít ki, építgeti a CV-t), hogy egy kereskedelmi galéria biztonságában maradjon művészi karrierje végéig. A képzeletemben felsejlik a galériák bejáratai előtt álló kígyózó sor: fiatal művészek, portfóliókkal, mappákkal, névjegyekkel, egymás hegyén-hátán, közelharcban. Na jó, talán mégsem ennyire kíméletlen a helyzet – sokan megtanulják, hogy a sorban állás már online zajlik a közösségi média platformokon, Instagrammon, online művészet-értékesítői felületeken. Mindazonáltal sor van, és kemény kiválasztási folyamat, mely nem feltétlenül ér szerencsés véget.


Fiatal(abb) művész koromban voltam annyira pesszimista és hitetlen, hogy azonnal elhatárolódtam a galéria-beavatás versenyétől, ugyanakkor szerettem volna ezt a hitetlenséget elsősorban mások, valamint a magam hasznára fordítani: ezért kezdtem el a színtéren megtalálható alternatív megoldások felé fordulni. Leginkább az érdekelt, hogy van-e helye a művészetnek a galérián kívül, a keményvonalas elkötelezettek olvasata szerinti kommersz világban? És mi van a pénzért nem értékesíthető művészettel a kommersz túloldalán?


Tanulmányomban nem kis vállalást tettem: megkíséreltem két célközönséghez szólni, sőt, a kettőt közelebb hozni egymáshoz. Megjegyzem, az egyensúly erősen a for-profit szcéna oldalára billen, abból a félig-meddig racionális indokból kifolyólag, hogy véleményem szerint nagyon sok művész elsődleges célja saját megélhetésének biztosítása. Másrészt feltételezem, hogy egy, a művészeti világ iránt nyitott laikus is könnyebben értelmezi azt, ami pénzzel leírható, mintsem azt, ami a „pénzen felül” áll. Szükséges megemlíteni továbbá, hogy bár Magyarországon még nincs túl nagy tere, a nonprofit színtér (jelen esetben korlátozottan a művészeti önszerveződések) története, valamint a benne rejlő, akár értékesíthető potenciál annyira szerteágazó, hogy megér egy külön dolgozatot. Hogy némi konkrétummal is szolgáljak, a dolgozat két fő szerkezeti egysége közül az első a reklám és marketing területéről ismerős ügynökségi modell történetét, és művészeti világba való integrálódását dolgozza fel, valamint bemutatja e szűk piac legfontosabb hazai, kortárs résztvevőit. A második egység az önszerveződő művészcsoportoké: itt már a kategória körbehatárolásánál is gondok adódnak, legfőképpen azért, mert a hazai szervezetek és csoportok nagyon sokszínűek, és kevesen vannak. A két fő egységet egyrészt a bevezető fogja össze, mely nagy vonalakban arról szól, hogy művészet és anyagiak hogyan fértek meg egymás mellett a történelem során, és ez hogyan változott meg napjainkban (ha megváltozott); valamint az összegzés foglalja keretbe, mely arra próbál meg választ adni, hogy mik a potenciális együttműködési pontok for-profit és nonprofit attitűddel működő szervezetek között.


A tanulmány szerteágazó és nem utolsó sorban ambivalens voltának egy, jellegében altruista indoka van: mindazonáltal, hogy földhözragadt pályakezdőknek kézikönyvül szolgálhat, a két színtér közötti párbeszédet hivatott serkenteni. Véleményem szerint a párbeszéd nagyon sok esetben a művészek körében kezdődik, és onnan terjed tovább. Természetes, hogy sokunknak az tűnik fel, hogy rengetegen vagyunk – a kommunikáció viszont azért szükséges, hogy ezáltal is növeljük a színteret, és vele együtt a piacot. Elvégre ha több helyünk van, nem kell egymás tyúkszemére lépni.


A teljes tanulmány ezen a linken olvasható, valamint az azt bemutató prezentáció itt található.


Mészáros Mónika





Recent Posts

See All