• Sarfenstein Ditta

Videotontévétől Hermészig – interjú Ámmer Gergővel


Ámmer Gergő 2017-ben diplomázott a Képző szobrász szakán. ÚNKP dolgozatomban többek között arra vállalkoztam, hogy gipszkollázsait és azok alapján készült kőszobrait vizsgáljam. Munkáiról, inspirációiról és alkotói módszeréről beszélgettünk.


Aurora (Quarantine Baby) 2020

Mi foglalkoztat mostanában és hogyan tekintesz vissza az eddigi munkásságodra?


Most a munkásságom egy érdekes ponthoz ért, azt érzem, hogy át kell értékelnem, amit eddig csináltam. Gondolkozom. Az elmúlt pár hónapban volt egy kisebb kényszeres pauzám, nem tudtam hol dolgozni. Lehet, hogy annyi idő telt el, hogy már más szemmel kezdek nézni eddigi munkáimra. Az asszamblázzsal diplomaévemben, a „Dávid” című gipszből készült munkámmal kezdtem foglalkozni.

Korábban nagyon érdekelt a portrészobrászat. Nem csak mintáztam, hanem művészettörténeti előzményeket is nézegettem. Elsősorban az antik megfogalmazás volt az, ami magával ragadott.

Miután ráeszméltem, hogy mekkora benyomást tettek rám a kiállításokon látott, főleg kőből készült antik római, egyiptomi és mezopotám művek, próbáltam megfogalmazni magamnak, hogy mégis mitől váltak számomra ezek a művek ennyire jelentőssé. Ezekben a korokban legtöbb esetben annyira summázott, koncentrált, átgondolt és stilisztikailag is kitalált munkák készültek, hogy rám valamiféle energiabombaként hatottak. Amikre ha ránézünk, érezhetjük azt a bizonyos megfogalmazhatatlan hú-érzést. Ezt a fajta töltetet kerestem és ezt akartam a saját szemszögem szerint materializálni abban a térben és időben, ahol éppen vagyunk.


Mennyiben határozza meg az impulzivitás ezeket az összeillesztett (pl. Judith és Holofernész) munkáidat? A Messerschmidt áthallás határozottan érződik önportréidon.


Kő Pál mester tanítványa voltam és egyetemi éveim nagy részét az ő osztályán töltöttem, így másodévesként nekem is kötelező volt önportrét mintáznom. Nagy elánnal elkezdtem az önportrézást és habár sorozatosan kíséreltem meg és kezdtem neki újra az önarcképeimnek, végül, több hónap elteltével is, sikertelennek ítéltem meg ezeket a kezdeti próbálkozásaimat. Nem voltam megelégedve velük, ami nem hagyott nyugodni.


Alterego II. (2015)

Nagyon szeretem gyűjtemények albumait nézegetni, így akadt a kezembe az egyetemi könyvtárban egy Messerschmidt album. Már akkor láttam, milyen egyedülálló művész. A 18. században az az életmű, amit létrehozott, azzal az eszeveszett, már-már őrült hozzáállással nagyon különleges volt. A könyvtárban történt felfedezést követően, két hónapig mintáztam a saját Messerschmidt ihletésű önportrémat. Használtam fotókat, tükörből is néztem az arcomat és több direktöntvényt is készítettem osztálytársaim segítségével az arcomról, kiöltött nyelvvel, grimaszoló mimikával. Ez az első sikeresnek tekintett portrém segített abban, hogy elindulhassak egy organikusan szerveződő úton, a portré tulajdonképpen olaj volt a tűzre, ami még inkább belobbantott engem. Egyik ötletből jött a másik.

A portrézás sok mindenre megtanított. Tekinthetünk egy portréra úgy, mint egy olyan formára, ahol minden tudatosan meg van komponálva. Igyekeztem a szó szoros értelmében szoborként kezelni azt, hogy minden nézete körbejárásra sarkallja a nézőt.

Miután hosszasan foglalkoztam a portrékészítés problematikájával, úgy éreztem, hogy többet szeretnék megmutatni, a komponálási vágyam is nőtt. Elkezdtem nagyobb méretű asszamblázsokat létrehozni. Megtartottam a klasszikus eszköz- és anyaghasználatot, de ezek a kompozíciók egy gesztussal, csavarral kortárs, jelenkorra reflektáló művekké váltak.


Köztereken található profán tárgyak is megjelennek munkáid között gipszben, amiknek negatívjait gipszes gézzel vetted le, például csatornafedél vagy tűzcsap. Ezekről, ha potenciált láttál bennük, gerillamódon vettél negatívokat?


Judith és Holofernész munkámat egyebek mellett, egy utcán meglátott tűzcsap inspirálta, aminek negatívjait valóban ad hoc módon, ott a Bajza utcában képeztem le. A tűzcsap formailag arra utal, ami az antik kőfiguráknál statikai, funkcionális elemként jelenik meg, a fatörzsre. Berlinben a Glyptothekben döbbentem rá arra, hogy ez a statikai motívum lazán asszociálva lehetne akár egy tűzcsap is.


Judith és Holofernész (2017)

Ennél a munkámnál is a kompozíció szerves része a portré, egyfajta átvezető motívum az önarcképsorozatomból. A levágott fej, a női alsótest és a tűzcsap kombinációja gyakorlatilag egy könnyed kísérlet eredménye volt.

Folytattam a játékot a portréimmal, öntvényeimmel, ide-oda rakosgattam azokat és sokszor olyan abszurd helyzetbe hoztam, kollázsoltam így az egyébként segédeszközként kiöntött öntvényeket, hogy új életet kezdtek el élni.

Volt, hogy egy portrét ki szerettem volna egészíteni, betekertem papírragaszóval és miután hátrébb léptem, akkor eszméltem rá arra, hogy a munka egy olyan fázisba érkezett el, amin már nem érdemes változtatni. Sokszor egy-egy véletlenszerűen, szerencsésen összerakott szobor a folyamat közepén dönt úgy, hogy az nem kíván több változtatást.


Mennyiben hatott rád Rodin kései művészete, kik inspiráltak még?


Rodinnek a gipszmunkáit kedvelem leginkább, szobrászatilag a legérdekesebbeknek a szoborasszamblázsait tartom. A századforduló környékén kezdett el bátran kísérletezni a gipszeivel és mindene adott volt ahhoz, hogy antik és profán tárgyakat gipszöntvényeivel összekombináljon. Ezeken érezhető legjobban a felszabadultság, költőiség, dinamika, gátlástalan alkotó volt. Sokszor az lebeg a szemem előtt, ami Rodiné előtt is:

mindegy hogyan, csak „szobrot” kell csinálnom.

Későbbi portréim közül egyik-másiknak a messerschmidti áthallás mellett van konkrét referenciája a művészettörténetben, nagy inspirációforrásként szolgált a portréim létrehozásánál például a berlini Zöld fej. Célom továbbra is a megfelelő analógiákon keresztül, önálló gondolatisággal és saját energiával rendelkező művek létrehozása volt.


Anyagok is megihletnek. Az Epreskertben évekig szemeztem a diplomamunkám andezit kőtömbjével, végül végzős évemben érlelődött meg bennem az, hogy mit szeretnék faragni ebből a nehezen megmunkálható sötét anyagból. Persze volt már, hogy egy munkám nem úgy alakult, ahogyan elképzeltem és úgy éreztem, beletört a bicskám. Ilyenkor igyekszem félretenni az éppen megrekedt szobrot és kis idő eltelte után igyekszem friss szemmel vizsgálni az azelőtt lehetetlen helyzetnek tűnő szituációt.


Általában utólag csatolsz mitologikus vonatkozásokat munkáidhoz, vagy már az elejétől kezdve alakítod utalásaiddal tudatosan a koncepciót?


A műveszettörténeti és mitológiai analógiák mellett kérdéseket is teszek fel munkáimmal.

Mi történik, ha megkérdőjelezzük az ikonográfiát? Mi van, ha a figuráim ikonográfiáját én magam találom ki?

Egyfajta szabadságot próbálok magamnak megteremteni azáltal, hogy saját motívumaimmal igyekszem kitágítani a szobraimhoz társított ikonográfiai töltetet. Ha parafrazeálom az adott szimbólumot, a mai ember számára miféle új jelentéstöbbletet tudok átadni? A lényeg megmarad, a tálalás mégis más.


Keresztelő Szent János (2018)

Egyetemistaként egyik nyáron sétálgattam az Epreskert környékén, amikor megláttam, hogy valaki kitett egy tévét a járdára. Később, mikor már célzottan a műterem felé vettem az irányt, arra lettem figyelmes, hogy valaki ül ezen a kiselejtezett tárgyon. Az otthagyott televízión ülő ember képe, teljesen abszurd jelenet. Ez inspirálta a Hermész című szobromat. Ekkoriban már együtt dolgoztam Nándival, a törpenövésű sportoló modellemmel. Az ő karakterével és egy bolhapiacról szerzett Videoton TV-vel készítettem el a munkámat.

Hermész (2017)

Egy szobrász, amikor a szoborkészítéssel foglalkozik, jó, ha a kész műig vezető utat mindkét irányból megközelíti. Egyszer kemény anyagba, koncentráltan pontozod át szoborcsoportjaidat, aztán a könnyen alakíthatóval dolgozol úgy, hogy hagyod, hogy organikusan kibontsa önmagát. Szobraid, úgy érzem, így egészítik ki egymást.


Ami gipszben lezseren, lazán, bátor előadásmóddal megszületik, az nem tud olyan módon létrejönni kőben. Más törvényszerűségeket kell ismerni, ha kőről van szó. A kőbe át kell bizonyos fokig ültetnem a mintát és át kell formálnom a kísérletező gondolkodásmódomat. A kőfaragás egy feszültebb minőséget jelent. Ugyanolyan feszültséggel jár a kezdeti fázisban, mint az utolsó percekben. Ez egy egészséges feszültség, amitől egyfajta hullámvasút-érzés keletkezik bennem.


Egy ideje egy Janus arcú portrét készítek és bizonyos formai megoldásai nem úgy alakultak a kezdetben, ahogy én jelenleg elképzelném. Félretettem, eltelt pár hónap, ami alatt rájöttem, hogyan is lehetne a legideálisabban megoldani. Annak ellenére, hogy úgy tűnhet, hogy szilárdan tudom, mikor mi a helyes kőben, van, hogy elbizonytalanodok. Talán pont ez a varázsa az egésznek és éppen ezért kerülöm az egyszerűen megvalósítható dolgokat, mert aminek már tudom a receptjét, az ritkán tud kihívásként szolgálni számomra. Épp ezért is készítettem az első nagyobb vállalásomat, a diplomamunkámat (Dávid, 2017) andezitből. Ebből az anyagból a Dávid előtt két portrét is készítettem.


Dávid (2017)

Mielőtt felvételiztem az egyetemre három évig kőszobrász inasként dolgozhattam, ahol szintén készítettem különböző anyagkísérleteket. A három év alatt annak köszönhetően, hogy nagy tudású mesterektől tanulhattam, el tudtam sajátítani a kőszobrászat alapjait. A Képzőn már önmagam hangjának keresésével kezdhettem el foglalkozni.


A hétköznapi használati tárgyak és a puritán törpetest összeillesztésének groteszkségét méginkább fokozza az, hogy nem távolítod el az gipszpozitívok fugáit. Nem akarsz kertelni, nem szeretnéd elhitetni, hogy ezek valóban egymás elválaszthatatlan részei, inkább arra késztetsz, hogy a gyermeki építőkockázás játékosságával tekintsünk szobraidon keresztül a körülöttünk zajló eseményekre. Ezzel a gesztussal nemcsak egy szakmai tapasztalattal rendelkező szobrászban, de egyszerű, előismeretek nélküli nézőben is sok kérdést tudsz felvetni. Olyan, mintha egy őrült öntőinas álmait látnánk, aki egy hosszú, műhelyben töltött nap után nem tudná megszabadítani elméjét a megszemélyesített gipszdarabjaitól.


Fontosnak tartom megmutatni a szoborkészítésnek a folyamatát is munkáimban. Pont Rodin volt az, aki elkezdte ennek az öntési mellékterméknek a létezését megmutatni, a szobrok szerves részeként kezelni.

A szobornak, mint kultikus tárgynak a szentségét nem feltétlenül a fényesre csiszolt felület adja meg. Ezekkel a nyersen meghagyott részekkel az a célom, hogy megmutathassam a szobor anatómiáját.

Szeretném felhívni a néző figyelmét arra, hogy mennyire kreatív elme az ember, azáltal hogy felfedem előtte, mi is rejlik a gipszből készült héjszerkezeten belül. Ez a fajta nyers felszabadultság fontos számomra, hogy előadásmódom által be lehessen látni a „kulisszák mögé”.


Sarfenstein Ditta

Budapest, 2021. december 14.


 

A fenti interjú a beszélgetés szerkesztett kivonata. A teljes szöveg ezen a linken elérhető.


„Az Innovációs és Technológiai Minisztérium ÚNKP-21-... kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.”







0 comments

Recent Posts

See All